Quentin Tarantino legutóbbi filmje adta ezúttal a bevezető inspirációját, ami nem véletlen. A Megalopolis egy alkotói ars poetica és rendezői karrier összegzése is lehetne, csak míg Tarantino egója nem emelkedett felül a filmen, addig sajnos Coppoláé igen.
A film megszületéséről, viszontagságos elkészültéről már írtunk részletesebben, de annyit felelevenítésképpen érdemes tudni, hogy évtizedek óta ott lapult a rendező fiókjában a történet váza, de számos visszautasítást követően végül úgy döntött, hogy saját zsebből finanszírozza a százmillió dollárt felőrlő projektet. Most legalább már értjük is, hogy miért.
Ahogy megjelent a film elején az American Zoetrope logója, rögtön úgy éreztem magam, mintha egy letűnt, általam filmtörténeti szempontból nagyra becsült korszakba csöppentem volna. Jó indítás, kétségtelen. A film cselekménye napjaink Amerikájának alternatív valóságában játszódik, melynek politikai és kulturális berendezkedése kísértetiesen emlékeztet a Római Birodalomra.
A helyszínül szolgáló - egyébként vizuálisan remekül ábrázolt - nagyvárost Új Rómának, az építészt (Adam Driver) Cesarnak, a polgármestert (Giancarlo Esposito) Cicerónak hívják, egyszóval korántsem tűnik idegennek a környezet. A Megalopolis az elit mértéktelen dorbézolásának bemutatása mellett a két karakter rivalizálására épít, ugyanis Cesarnak eltökélt szándéka, hogy az általa felfedezett építőanyag, a Megalon segítségével egy utópiába illő várost húzzon fel Új Róma helyére, mely a Megalopolis nevet viselné.
A színészgárdára nem lehet panasz: Driver és Esposito mellett feltűnik többek között Aubrey Plaza, Dustin Hoffman, Laurence Fishburne, Shia LaBeouf, Jon Voight és Nathalie Emmanuel is, akik közül Emmanuel, Plaza és LaBeouf formálnak meg jelentősebb karaktereket. A többi szereplőnek is akad emlékezetes momentuma, de ők inkább a háttérből asszisztálnak Coppola tömény masszájához, melynek a lecsupaszított története ugyan nem túl bonyolult (lényegében egy modern királydráma), de Coppolának sikerült felkavarni vele az állóvizet.
Rengeteg (ókori) életbölcsesség, nagymonológ, pszichedelikus álomjelenet, intrikai pillanat váltja egymás folyamatosan, de éppen emiatt nincs fókusza a filmnek, csupán néha-néha térünk vissza a fő csapásirányra. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, hiszen nem egy kiváló film készült már, ahol a történet linearitása felborul, de a Megalopolis filozófiai magva megfeleltethető egy öregúr kissé önismétlő, kissé megkopott bölcselkedésével. Coppola úgy érezte, hogy 85 évesen ő még mindig az a fenegyerek, aki a '70-es évek lázadó Hollywoodjának oszlopos tagja volt, de valójában inkább az az érzésünk, hogy kaptunk egy nagy adag fejtágítást az öregtől, aki már sokat látott, és demonstrálja számunkra, hogy ő mennyire autonóm alkotó, és hogy merre kellene tartania hanyatló világunknak.
Nyilván maradandó élményt nyújt így is a film, de már érződik, hogy hiányzik a rendezőlegenda éleslátása, amit például az Apokalipszis most remekül reprezentált. Egyvalamit azonban nem szabad elvenni tőle: megkopottsága és zűrzavaros történetvezetése ellenére a Megalopolis is tökéletesen illeszkedik a direktor életművébe. Coppola mindig is az autonómia megtestesítője volt a filmiparban, aki nem ismer megalkuvást, így a legújabb filmje még egyszer (és talán nem utoljára, hiszen a rendező elmondása szerint több filmterven is dolgozik) aláhúzza ars poeticáját.
