Nem lehet könnyű boldogulni a külföldi filmszektorban, így valamilyen szinten érhető, ha az itthon sikeres magyar rendező ötlettelen hollywoodi bérmunkákat vállal azért, hogy alkothasson, de kérdés, megéri-e mindent feltenni a pénzért (ráadásul a Stranger Thingshez képest is erős minőségi visszalépésnek számít legújabb produkciója). Matt (Liam Neeson) sikeres Wall Street-i ügyvezető, aki gyermekeit fuvarozva veszi észre, hogy több kollégájával egyetemben az ő autójában is elrejtettek egy bombát. Egy ismeretlen hívó utasításait kell követnie azért, hogy ő és családja megmeneküljön.
Őszintén, az alapszituáció sem villanyozott fel különösebben - a film egyébként egy 2015-ös spanyol, El Desconocido című sorozat alapján készült, és a német, illetve dél-koreai után ez a harmadik, de az első "angol" nyelvű változat -, de ettől még lehetett volna tisztességes iparosmunka. Nem lett.
Pozitívumként hozható fel, hogy legalább csak másfél órán át kell néznünk Neeson legkevesebb erőfeszítését arra, hogy színészkedjen. A zavaróan sok közeli nem egy autóba szorult áldozat klausztrofóbiáját adja át, hanem tolakodóan próbálja bevonni a nézőt a cselekménybe, miközben a filmben szereplő színészek teljesítménye nem elég ahhoz, hogy a játékidő két harmadában premier plánban mutassák őket. Matthew Modine dark webes monológja kifejezetten fájdalmas és nevetséges - a színésznek roppant izgalmasnak mondható éve van, hiszen igen hullámzó teljesítmény szerepelni az Oppenheimerben és ebben a produkcióban is.
Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy a film fénypontja a magyar színésznő, Márkus Luca, akinek bár egy rövid jelenet jutott csak, érezhetően ő próbálta meg legtöbbet kihozni a lehetőségeiből. Ami végül az utószinkron során a porba lett tiporva: az amúgy is multikulturális közegben játszódó történetben Márkus kizárólag magyarul beszél, míg filmbéli partnere franciául, angolul és németül, ergo a nyelvi különbségek kulcsszerepet játszanak a szituációbn, amibe kerültek, hiszen elbeszélnek egymás mellett. Ez a jelenet a film magyar változatában, köszönhetően annak, hogy minden párbeszédet leszinkronizáltak, abszolút értelmét vesztette, hiszen nem érteni, miért üvölt a színésznő azután is, hogy elmagyarázzák neki, életveszélyben van.
És ez csak egy apróság a sok közül, ami viszont nem hazánkban csúszott el, az az irreális párbeszédek (annyi ismétlés van benne, mintha mindenki süket lenne), a hiteltelen reakciók (Neeson gyermekei szinte teljes rezignáltsággal fogadnak minden zsarolással és a bombával kapcsolatos hírt, de szüleik válása hallatára egyből sírva fakadnak), és persze az egyébként roppant felkészült és az eseményeket nyomon követő rendőrség valahogy mindig késve érkezik (és még egy hulla hiánya sem tűnik fel nekik).
Az autós üldözési jelenetek korrektek, de akciófilmhez képest azért nem tartogatnak sok izgalmat, még úgy sem, hogy Göransson utánérzése lesz az embernek a low budget Tenet-hangzástól. Sok egyéb mellett az sem világos, miért kevésbé feltűnő egy nem forgalmas, de a város szívében lévő úton tárgyalni egy állatmaszkos és egy sebesült fickónak egy ajtók nélküli luxusautóban, mint bent maradni egy egyébként is kaotikus tüntetés közepén, bár ekkor már nem is igazán akartam logikát keresni a történetben.
A legnagyobb baj ezzel a filmmel - a pocsék színészi játékon, az infantilis dialógusokon és az operatőri munka bosszantóan egyhangú megoldásain túl -, hogy minden egyes néző a teremben okosabb volt, mint a forgatókönyv vagy bármelyik karakter. Mindenkinek volt/lett volna egy kézenfekvő megoldása a bonyodalmak megoldására, kivéve a szereplőket. A film utáni eszmecsere során számos okosabb csavart és izgalmasabb befejezést kreáltunk (még tudatfilmként is megpróbáltuk értelmezni Neeson agyatlan ámokfutását), hogy nem értjük, ebben a formájában ez kinek számíthatott jó befektetésnek.
