Korunk egyik legjelentősebb alkotója, Christopher Nolan nem először dönt úgy, hogy történelmi vonatkozású témához nyúl. Ám míg a Dunkirk egy remekül megkomponált háborús film vállalásait teljesítette, addig az Oppenheimer egy erősen életrajzi, már-már dokumentarista darab formájában igyekezett rávilágítani az író-rendező eddig még nem látott erényeire.

Az "atombomba atyjának" történeténél izgalmasabb és jelentősebb alapanyagot keveset találhatnánk egy Nolan-féle életrajzi drámához, a végeredményben pedig nem is kellett - többnyire - csalódnunk.

Ahogy véget ért az Oppenheimer vetítése, szinte azonnal kiújult és betonstabillá szilárdult a fejemben az a gondolat, aminek magját még a Dunkirk ültette el 2017-ben, majd a Tenet már szépen körvonalazta, most pedig az Oppenheimer egy határozott vonással alá is húzta. Az említett három film alapján egyértelmű, hogy Christopher Nolan teljesen elengedte azt a szándékot és igényt, hogy könnyen befogadható, tradicionális értelemben véve is szórakoztató közönségfilmeket készítsen. Ahogy magát a Tenetet is imádtam az unortodox bevállalósságáért, addig Nolant is rendkívül tisztelem azért, hogy igazi blockbuster filmesként is mer és képes a saját szabályai szerint játszani. Az Oppenheimer azonban a Tenet kém- és akciófilmes jellegével szemben már a látszatát sem akarja fenntartani annak, hogy a maga 3 órás, elképesztően tömény, az átlag hollywoodi produkcióhoz képest a nézőitől számottevő történelmi háttértudást igénylő cselekményével a nagyközönség könnyed szórakoztatásának igényét is teljesíti, miközben valami filmesztétikai és technikai csodát hajt végre.

Az Oppenheimer egy rapszodikus és kapkodó nyitánnyal alapoz meg a világot örökre megváltoztató Manhattan-tervnek, aminek során egy, a jeleneket átívelő logikai kapocs hiányában szedi össze és mutatja be a történet fontosabb résztvevőit. Sebesen ugyan, de az alaposság igénye nélkül igyekszik felzárkóztatni a nézőt az alapokkal Nolan, szóval, ha valaki esetleg még nem nézett önszorgalomból utána a témának, érdemes lehet egy gyorstalpalót tartani a film előtt, mert garantáltan nem az Oppenheimer fogja felzárkóztatni a lemaradókat. Sőt, ez a fajta előzetes elvárás - mellyel önmagában egyébként nincsen probléma, ám jelen esetben fontos kiemelni - a játékidő előrehaladtával csak növekszik, főleg, amikor hirtelen egy kvázi tárgyalótermi drámába csap át a film. Onnantól kezdve csak úgy dobálja ránk a neveket és történelmi visszautalásokat a film. A gond az, hogy sokszor nem csak szórakoztatni, de edukálni is elfelejt az Oppenheimer, és ugyan e mögött is abszolút érezhető egy tudatos alkotói szándék, ám ettől még ez nem feltétlenül szerencsés döntés.

Christopher Nolan úgy és olyan módon konstruálta meg az Oppenheimert, ahogyan azt ma egyetlen másik rendező sem tenné. Kétségtelen, hogy egy szerzői filmről van szó, amely a maga módján hasonlóan fittyet hány a történetmesélői konvenciókra, ahogyan azt akár a Tenet is tette. Amíg a Tenet nem pusztán a cselekményvezetés linearitását törte meg, hanem ténylegesen a jelenetek érzékelésének folyásirányát is megfordította, addig az Oppenheimer teljesen szabadon, különösebb szabályosság nélkül ugrál térben és időben, jelenetek között oda és vissza. Egy pillanatig sem célja, hogy jól követhetően, kronologikusan adjon át egy történelmi korszakot, és nem is különösebben érdekli, hogy a néző mennyire tudja összerakni fejben a történések sorrendjét, vagy ok-okozatiságát. A cél mindenekelőtt egy: a hatáskifejtés.

Az Oppenheimer bizonytalanságot akar kelteni a nézőben, miközben egy olyan időszak kellős közepébe próbál belehelyezni minket, ahol még a legapróbb döntés is alapjaiban határozhatja meg az emberiség jövőjét. Mindennek súlyát az adja meg, hogy mindezen tétek nemcsak utólagosan váltak egyértelművé, hanem már maguk Oppenheimerék is tudták, de legalább sejtették, hogy valami beláthatatlannak a kapujában állnak. A film pedig mindent alárendel annak, hogy ezt a fojtogató feszültséget és rémisztő bizonytalanságot megteremtse, és a filmvásznon keresztül elárassza vele a termet. A film pedig akkor teszi igazán oda magát, amikor a leginkább számít.

Amiben az Oppenheimer a legbiztosabban világszínvonalat hoz, azok a színészi alakítások és az őket megtámogató dialógusok. A címszereplőt megformáló Cilian Murphy kapcsán nehéz már újat mondani, egyfelől uralja a vásznat a különleges karizmájának köszönhetően, másrészt J. Robert Oppenheimer szerepe amennyire komoly színészi kvalitásokat igényel, annyira hálás szerep is, lévén Murphy szinte minden dimenzióját megmutathatta tudásának. Nolantől megszokott módon ez a film is egy ridegebb, távolságtartó élmény, ahol habár jelen van néhány karakter személyes drámája is, azokat mindig tisztes távolságból figyeljük csak. A címszereplő sem kivétel ez alól, akire lehetséges egyszerűen az emberiség legpusztítóbb fegyverének megalkotójaként tekinteni, vagy valakire, akinek a felfedezése hosszútávon egy olyan békét hozott a világunkba, melynek hála sosem fogjuk megérni a harmadik világháborút. Nolan filmje jóval tárgyilagosabb annál, minthogy ezekre a feltevésekre, vagy akár Oppenheimer mélységes bűntudatára fókuszáljon, de azért szán időt minderre, még ha nem is feltétlenül abban az arányban, amire előzetesen számítanánk.

Szembe-, vagy inkább fülbetűnő, hogy Ludwig Göransson brutálisan erős zenei aláfestése szinte szüntelenül, de tényleg, megállás nélkül ott duruzsol a háttérben - nagyon sokszor jóval előrébb -, ami egyrészt nyilván számos jelenet hatásosságát tovább fokozza, másrészt viszont ott ül a vállamon a kisördög, aki azt mondja, hogy azért is kellett a folyamatos zene és a folytonos zajok, mert a cselekmény önmagában nem mindig volt, vagy lett volna képes arra, hogy elérje azt a feszültséget vagy drámaiságot, amit Nolan eredetileg elképzelt. Persze, egy szempontból felesleges úgy vizsgálni egy filmet, hogy mi lett volna akkor, ha kivesszük belőle az egyik alapelemét. Tartom viszont, hogy az Oppenheimerben van egy nyers, nem egybefüggő egyórányi játékidő, amit ha Nolan kevésbé száraz és tárgyilagos, csak egy fokkal közönségfilmesebb módon tálalt volna, akkor az abszolút az élmény javára válhatott volna.

Nem újdonság, hogy Christopher Nolan rendre fantasztikusan zárja le a filmjeit, úgy, hogy azok tényleg hetekig kísérjék még a nézőt a vetítés után. Teljesen logikus lett volna, hogy az Oppenheimertől is elvárjak valami hasonlót, ám a film sajátos sodrásából és témájából adódóan ezt valahogy tudat alatt elengedtem az élmény közben. Emiatt aztán derült égből villámcsapásként ért a zárás, ami nem a cselekményen, és egy abban megjelenő fordulat által, hanem elvi síkon vágja gyomron a nézőt. Gyakorlatilag egyetlen mondatnak köszönhetően hirtelen világossá válik, hogy mi is volt az alkotói szándék azon túl, hogy egy magas színvonalú történelmi-életrajzi dráma szülessen meg. Az Oppenheimer Christopher Nolan alkotói felelősségvállalása egy, a mi jelenünkben is aktuális kérdéskörben. Figyelmeztetés és intelem a világ és az utókor számára, ami remélhetőleg a jövőben is pusztán csak rémkép marad majd.

Az Oppenheimer egy sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma, mely még azzal együtt is a székbe tud szegezni 3 órán keresztül, hogy hajlamos a csapongásra és kapkodásra, továbbá érzelmileg se nagyon tud bevonni az élménybe a karakterein keresztül. Rideg és távolságtartó film, mely végtelen intelligenciával, olykor túlzott szárazsággal mutatja meg, mi is történt Los Alamosban 1942 és 46 között, avagy hogyan vett az emberiség története egy olyan irányt, amiben ma már otthon érezzük magunkat. Christopher Nolan életművének (vagy legalábbis annak második felének) legkevésbé közönségfilmes produkcióját szállította, ami bizonyos esetekben talán feleslegesen is megy az élmény rovására. Az Oppenheimer közel sem Nolan legkiforrottabb filmje, ám mondandóját tekintve vitathatóan a legfontosabb.

Hallgass meg egy másik véleményt is: