Érdekes a Men in Black - Sötét zsaruk története, hiszen vitán felül a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb sci-fijéről beszélünk, aminek a - legjobb esetben is csak közepesnek titulálható - folytatás alaposan betette a kaput. A tapasztalatom legalábbis ez, lévén nem egy olyan élményem van, amikor beszélgetőtársaimnak említettem, hogy amúgy van egy Josh Brolinos harmadik epizód is, amiről egészen addig tudomásuk sem volt. Én máig tartom, hogy 2012 egyik legkellemesebb mozis meglepetése volt Barry Sonnenfeld filmje, ami egy ötletes és szerethető lezárást adott a trilógiának. A Sonynál évekkel később úgy gondolták, hogy van még nafta a franchise-ban, ezért készítettek egy nem reménytelen, de kiábrándítóan elcsépelt mellékszálat.
Mindenképp megnyugtató, hogy nem egy rebootról beszélünk, így a Will Smith és Tommy Lee Jones fémjelezte világ továbbra is ugyanaz, vagy legalábbis nagyon hasonló ahhoz, amit a kilencvenes évek végén megismerhettünk. A sok helyen (többnyire hátrányára) modernizált szettingbe érkezik egy fiatal, próbaidős ügynöknő, M (Tessa Thompson), aki egész életét annak szentelte, hogy rátaláljon a Sötét zsaruk titkos szervezetére. Sikerült is, persze, társául pedig a rangidős, de legalább annyira tökkelütött és nagyszájú H ügynököt (Chris Hemsworth) kapja, ez a páros pedig egy érdekes, de több oldalról is káros inverze annak, amit a letűnt évtizedekben láthattunk. Azt már a Thor: Ragnarök óta tudjuk, hogy a Thompson és Hemsworth duója között van egy szerethető kémia, ez az összhang pedig a Men in Black: Sötét zsaruk a Föld körülben is jelen van - sőt, a film szinte egyetlen, valódi erénye is kettejük személye. A baj ott kezdődik, amikor az arányok felborulnak, Hemsworth karakterét pedig pontosan úgy leegyszerűsítik és fetisizálják, mint a hasonlóan ártalmas "ostoba, bögyös szőke" archetípust szokták. Persze, már az újragondolt Szellemirtókban is ezt hozta mindannyiunk Thorja, én mindenesetre nagyon bízom abban, hogy ebből nem lesz rendszer.
Kissé talán indokolatlannak érződhet ez a felütés, de a F. Gary Gray által dirigált Sötét zsaruk szinte összes, gyökeres problémája Hollywood népszerű trendjeiből ered. Nem állítom, hogy az öltönyösök első kalandja megreformálta volna a műfajt, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy egy kellemes csavart és előtte nemigen látott hangulatváltást produkált a zsáneren belül. Megkockáztatom, még azok is élénken emlékeznek Smith és Jones stílusos bevetéseire, akikhez nem feltétlenül áll közel az egész koncepció - de azt érezzük, hogy valamit tényleg jól és máshogy csinált a Men in Black. A 2019-es megközelítés is szerette volna megőrizni az okosan felállított alapokat, a filmet látva viszont szomorúan ugyan, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindez maximum csak a felszínen és néhány jobban sikerült geg formájában sikerült. Vannak ismerős helyszínek, néhány visszatérő idegen faj, pár, csupán epizódszerephez jutó MIB-kompatibilis stukker és a szinte minden bájától megfosztott szervezet. Megvannak a vásznon ezek az ismerős komponensek, pont annyira, hogy elhiggyük: igen, egy Men in Black-filmet nézünk. Az egy az egyben lecserélt színészi- és háttérstáb viszont kudarcot vall abban, hogy felismerje a széria esszenciáját és átmentse azt ide. Még a trilógiára is fájóan kevés, egy vagy két utalást kapunk, ami persze nem létszükséglet, de mindenképp segített volna megágyazni a hangulatnak.
A Sötét zsaruk a Föld körül elsősorban akció-vígjátékként nem működik igazán. Gray-ék igyekeztek hozzáadni egy s mást a franchise-hoz, ám valahogy mindenről üvölt a fantáziátlanság és fáradtság, az eredmény pedig nem vállalhatatlan ugyan, de nagyon műanyag. Ha valakinek a történet és a cselekmény az elsődleges filmnézéskor, az le se üljön az új MIB elé: a történések feléig majdhogynem csak egymás mögé dobált jelenetekben lelhetjük örömünket, mert úgy kb. egy óra után fogadjuk el, hogy a Sötét zsaruk a Föld körül valóban egy annyira kiszámítható és halál unalmas sztorival dolgozik, ami már negyed óra után prognosztizálható volt. A film minden konfliktusa mesterkélt és érdektelen, közel lehetetlen invesztálódni a cselekménybe, vígjátékként pedig mindössze pár jobban sikerült poént tudott kiizzadni magából - jellem- vagy helyzetkomikumról ne is álmodjunk. Az egyetlen érdemi és nagyjából végig szórakoztató addíció a Gyalog nevű kis animált lény volt, aki a túljátszott útitársszereppel együtt is fel tudta dobni a néhol igencsak álmosító hangulatot.
A Men in Black: Sötét zsaruk a Föld körül még a listányi negatívummal együtt sem nézhetetlen viszont, az itt kiaknázatlanul hagyott koncepció még 2019-ben is működik. Se nem merész, se nem kreatív az új MIB, még a londoni szetting ellenére is veszített a világa terebélyességéből. De megvan a bája a fekete öltönynek, a deneutralizálónak, az országokon átívelő titkos szervezetnek. Nem beszélve arról a Thompson-Hemsworth párosáról, akiktől egyaránt a legtöbbet vártam s egyben a legnagyobbat is csalódtam, de még így is meg tudták menteni a filmet a teljes katasztrófától. Tartom, hogy a mesterségesen felcserélt férfi és női szerepek, avagy Hemsworth karakterének indokolatlan, néhol kifejezetten kényelmetlen szexualizálása nem ad választ a gender-ideológia által felvetett problémákra - épp ellenkezőleg. A két színész mindenesetre abszolválta és élvezte is feladatait, ami valamilyen úton-módon, de rám is kifejtette a hatását, és valahogy túl tudtam lendülni a Men in Black ordító hiányosságain. Főleg a szóban forgó párosnak hála látok a dologban potenciált, de egy sokkal merészebb és kevésbé "2019-kompatibilis" filmre lesz szükség a folytatásban - bár nem vennék mérget rá, hogy ezek után megéljük egyáltalán azt.