Stefan Zweig osztrák író utolsó, egyben legismertebb, valóban mesteri művét, a Sakknovellát sokan és sokféleképpen adaptálták már az elbeszélés megjelenése óta eltelt nyolcvan évben, ám ez idáig senki nem dolgozta még fel olyan szabadosan az eredeti történetet, mint Tóth Barnabás. A magyar rendező nem először vitt vászonra súlyos történelmi kataklizma idején játszódó irodalmi alkotást: előző nagyjátékfilmje, az Akik maradtak F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című művén alapult, amelyből Tóth egy leginkább Szabó István munkásságára emlékeztető melodrámát faragott.
Legújabb filmje, a Mesterjátszma újabb zsánerbravúr, amellyel a többször is Oscar-közelbe került rendező arra vállalkozik, hogy meghonosítsa itthon a pszichothriller műfaját.
1956 novemberében menekültvonat indul az ostromlott Budapestről az újrakezdés lehetőségével kecsegtető, szabad nyugat felé. Márta (Varga-Járó Sára) és István (Váradi Gergely) fiatal szerelmesek, akik minden megmaradt pénzüket arra költik, hogy épségben elmeneküljenek egyre kilátástalanabb helyzetbe sodródott hazájukból. A hosszú vonatúton a magyar társadalom teljes körképével találják szemben magukat, minden utas más-más okból kifolyólag igyekszik menteni a saját bőrét, hiszen egy dolog ekkorra már biztossá vált: ebben az országban immáron senki nincs biztonságban. Amikor azonban a szintén a vonaton utazó B., a kincstárnokként egykor fontos pozíciót betöltő katolikus pap (Hajduk Károly) és Czentovics Sándor, a tehetős úriember (Mácsai Pál) fogadásból sakkpartiba kezdenek, hogy a jegy nélkül felszállt István a szerelvényen maradhasson, minden egyes lépéssel közelebb kerülnek egy szörnyű titok felderítéséhez, ami valamennyi utas sorsát összeköti.
A Mesterjátszma nem pusztán azáltal válik a Sakknovella szabad adaptációjává, hogy az eredeti cselekmény meghatározó történelmi miliőjét (második világháború) és helyét (az elbeszélés egy New Yorkból Buenos Aires felé haladó hajón játszódik) egyaránt megváltoztatja. Ezek a körülmények - kis túlzással - voltaképpen "mellékesek", Zweig mesternovellájának mondanivalója ugyanis van annyira univerzális, hogy bármely kontextusban átérezhető legyen annak súlya. A fasizmus lélekölő terrorját ilyen vagy olyan módon más elnyomó hatalmak is alkalmazták az utána következő évtizedekben, de még napjainkban sem idegenek az effajta manipulációs technikák. Tóth Barnabás talán azért is ültethette át 1956 vérzivataros évébe a történetet, mert az Akik maradtakban egyszer már foglalkozott a második világháború korszakával és az annak borzalmait túlélők sorsával. Az átiratnak ez az aspektusa mindenesetre nem változtat a mű üzenetén.
Ennél jelentősebb módosítás viszont, hogy a Sakknovella cselekménye már a játékidő utolsó harmadára a végéhez ér, s ily módon az alkotók az eredeti sztori kifutását is megváltoztatják. Annyi biztos, hogy a fináléra tartogatott nagy fordulat jócskán meg fogja osztani a nézőket, abban az esetben is, ha valaki nem olvasta még Zweig novelláját. Ezen a ponton pedig el is érkeztünk a Mesterjátszma legnagyobb problémájához. Tagadhatatlan, hogy a forgatókönyvet közösen jegyző Tóth Barnabás és Fonyódi Tibor ügyesen adagolják a feszültséget a film legnagyobb részében, többször is sikeresen el tudnak bizonytalanítani minket azt illetően, mi pontosan az a furcsaság, ami a történet központi helyszínéül szolgáló vonaton zajlik. A baj ott kezdődik, amikor a film okosabbnak kezdi gondolni magát annál, mint amilyen, hiszen a fontosabb fordulatok közül legalább egy viszonylag idejekorán nyilvánvalóvá válik. Ha Christopher Nolan elmejátékainak nyomdokaiba nem is ér a Mesterjátszma, Köbli Norbert hasonlóan agyas és csavaros sztorijai között azért mindenképpen ott a helye.
Más frontokon viszont aligha lehet panaszunk a filmre. Varga-Járó Sára és Váradi Gergely kettőse nem különösebben izgalmas ahhoz, hogy főszereplőkként elvigyék a hátukon a cselekményt, de ez nem feltétlenül a színészi alakítások számlájára írandó. Másnak se lenne könnyű dolga Hajduk Károly és Mácsai Pál mellett, akik végtelenül letisztult, vitathatatlanul szuggesztív játékuknak köszönhetően minden jelenetben uralják a vásznat jelenlétükkel. Rajtuk kívül a fontos mellékszerepekben feltűnő Péterfy Bori, Orbán Levente, valamint az idős házaspárt remekül megformáló Szirtes Ági és Váry Károly szintén nagyszerű választásnak bizonyulnak, a vonatkalauz sátáni figuráját életre keltő David Yengibarian harmonikaművésznél pedig el sem tudnánk képzelni ördögibbet.
Az operatőri munka, a látvány és a zene szintúgy rendkívül meggyőzően teremti meg a műfaji filmes hangulatot. Másik Szőke András operatőr bravúros képi megoldásai tökéletesen rezonálnak a fojtogatóan szűk díszletekkel, és nem kis teljesítmény, hogy B. mentális zavarát az irodalmi műhöz felérő érzékletességgel képes megjeleníteni a filmnyelv. A Keresztes Gábor komponálta filmzene pedig egy minőségi pszichothrillerhez méltó módon épp úgy és azokon a pontokon építi a feszültséget, ahogyan kell.
Nem újszerű megállapítás, hogy a Sakknovella egy megkerülhetetlen, zseniális alkotás, amit ha egyszer elolvas az ember, nehezen tud szabadulni tőle. Érthető, hogy a filmrendezők (a teljesség igénye nélkül említhető itt Várkonyi Zoltán, Philipp Stölzl és most már Tóth Barnabás neve is) miért nyúlnak újra és újra a mindössze 60 éves korában öngyilkosságot elkövetett Stefan Zweig korszakos remekművéhez, az elbeszélés nagy buktatója ugyanakkor, hogy nem adja könnyen magát az adaptáláshoz. Tóth Barnabás és Fonyódi Tibor éppen ezért nem egy hű feldolgozásra törekedtek (olyat Várkonyi már csinált itthon 1959-ben), ám azt is hozzá kell tenni, hogy néhol felróható azért a Mesterjátszmának, hogy csupán ürügyként tekint az eredeti műre. Mindettől függetlenül igazán örvendetes, hogy a Mesterjátszma láttán újfent kijelenthetjük: igenis lehet Magyarországon is igényes és jó műfaji filmeket készíteni.
