Adam (Andrew Scott) egyedül él. Nem csak a lakásában, de szinte az egész toronyházban: látszólag egyetlen, távoli szomszédjával egy tűzriadót követően találkozik. A fiú (Paul Mescal) felmegy hozzá ittas állapotban, társaságot keres, potenciális szexpartnert, de legalábbis valakit, akivel átmulathatja az éjszakát. Adam nem mutatkozik túl szociálisnak és visszautasítja az ajánlatot. 

Adam író, aki éppen saját szülei elvesztését igyekszik megírni, vagy legalábbis valamiképpen feldolgozni azt. Egy nap azonban furcsa élményben lesz része - találkozik saját édesapjával és édesanyjával, az újbóli találkozás pedig saját magával, szexuális irányultságával (Adam homoszexuális) és szociális készségeivel kapcsolatban is hatással bír. A szomszéd fiúval ennek a hirtelen jött érzelmi löketnek köszönhetően felveszi a kapcsolatot és a szerelemnek egy olyan formáját ismeri meg neki köszönhetően, amely egészen addig idegennek hatott számára. 

Andrew Haigh Taichi Yamada 1987-ben kiadott regénye alapján készült alkotása különleges, már-már kísérteties hangvételű film két bolyongó lélekről, akik a saját burkukban megtalálják nem csak egymást, de saját magukat is. Az alapfelállás, mely szerint Adam újra találkozik szüleivel, alapvetően felvet jónéhány kérdést: fantázia mindez, vagy tényleg a valóság? Milyen minőségben szeretné a rendező ezt az elemet felhasználni és meddig akar elmenni vele? Haigh azonban nem szeretné egy olcsó, hatásvadász fordulatra felhúzni az egész cselekményt, helyette szépen lassan elfogadtatja a nézővel a helyzetet. Egy idő után pedig ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna, hogy mindez mennyire van köszönőviszonyban a valósággal, inkább azon kaptam magam, hogy azt érzem: nem lehet-e egy merő fantáziálás ugyanúgy valóságos, mint az, amit hús-vér valónkban élünk meg?

Haigh filmjének cselekménye két szálon fut és az egyikben Adam rendszeresen eljár szüleihez. Beszélget velük arról, hogy milyen érzésekkel jár melegnek lenni (és úgy egyáltalán: coming outol nekik, amire egyébként korábban nem volt lehetősége), beszélget arról, hogy milyen volt gyerekként átélni a sok, iskolában elszenvedett verbális és fizikai bántalmazást. A másikban pedig meghitt perceket él meg és egyre inkább kitárulkozik saját magáról és a szerelemhez fűződő viszonyáról Harry társaságában. A két szál egymást táplálja, élteti, bemutatja, hogy mennyire kulcsfontosságú az ember életében nem csupán az, hogy milyen szülői magatartással szembesül, de az is, hogy milyen ember mellett ébred és kivel szerelmeskedik. 

A Mind idegenek vagyunk egészében az a különleges, hogy bár a szereplők feje felett ott lebeg Damoklész kardjaként a halál, az elmúlás, a veszteség, mégis képes egy olyan filmmé válni, amely őszintén tud gyengéd és empatikus lenni. Rendkívül meghatóak a jelenetek, melyekben Adam a szüleivel beszélget és az, ahogyan szembesül azzal a vágyott fantáziával, melynek lényege az elfogadás és a feltétlen szülői szeretet. Megkapóak, őszinték és humánummal telítettek azok a jelenetek is, amikben Paul Mescal és Andrew Scott puha gondoskodással és vad dorbézolással ápolják egymás lelkét.

Mescal egyébként itt is bizonyítja, hogy olyan profán őserő rejlik benne, amit minden rendezőnek kutyakötelessége maximálisan kihasználni - egyszerre érzékeny és intenzív jelenléttel bír. Scott pedig tökéletes párját alkotja: érettségével, az elnyomott, elfojtott belső szomorúságával és lelki fájdalmaival képes közel kerülni hozzám, nézőhöz. Egy olyan embert formál meg, aki bejárja a belső poklot, de színészként nem csak ezt a poklot adja át, de azt az érzést is, hogy nem csak neki, a hozzá hasonló cipőben járó embereknek is van remény arra, hogy egyszer kijussanak a sötétségből. 

Enyhén szürreális, álomszerű szerkezetét a film hol sötét, hol gyönyörűen intim képsorokkal támogatja meg. A partijelenetek vizuális lüktetése, a nyitójelenet, ahogyan Andrew Scott testét szép fokozatosan befesti a felkelő nap fénye, vagy akár a zárójelenet költőisége mind kitűnően példázzák az operatőr leleményességét és zsenialitását (Jamie Ramsay munkáját dicséri). Most ideszúrnám, hogy szégyen, amiért az Akadémia nem figyelt fel a filmre (nem csupán az operatőri munkát, de a többi aspektusát illetően is), de ez már lerágott csont - úgyis az a lényeg, hogy a néző felfedezze magának az adott filmet. 

Összességében egy olyan alkotásról beszélünk, amely mindenhogyan ad kihívást a befogadónak, érzelmileg, tematikailag felkavaró, viszont az is tény, hogy rengeteget ad és a maga komplex módján igenis szép az egész. A szó klasszikus értelmében is értve. Mindenképp érdemes tehát tenni vele egy próbát, hálás film, megéri rászánni azt az egy óra negyvenöt percet. És ha érzékenyebb vagy, akkor egy csomag zsepit is készíts be magad mellé. 

A Mind idegenek vagyunk a Disney+-on nézhető.