A kritika enyhe spoilereket tartalmaz!
Biztos mindenki találkozott már valamilyen formában azzal a népi bölcsességgel (talán a házi nyulas változat a legközkeletűbb), hogy nem érdemes közvetlen kollégával magánéleti kapcsolatba kerülni. És mint általában az ilyen közhelyeknél, most is meg kell állapítanunk, hogy az elhasznált mondás mélyén bizony lakozik némi igazság.
A párkapcsolati, a baráti viszonyokat és a munkakapcsolatot is meg tudja mérgezni, ha nem tiszták a szerepek, és soha nem tudhatjuk, hogy a másik fél pontosan miért viselkedik úgy, ahogy. Ez az alapfelvetés indítja el az útján Chloe Domont debütáló rendezését, amely a Sundance fesztivál után a Netflixet is meglátogatta.
Emily (Phoebe Dynevor) és Luke (Alden Ehrenreich) is egy befektetésekkel foglalkozó nagyvállalatnál dolgozik. A párosnak titokban kell tartania a viszonyukat, hiszen az ellenkezik a céges szabályokkal. Sokáig nem is okoz problémát a bujkálás, ám egy nap kirúgják egyik közvetlen felettesüket, a folyosói pletykák szerint pedig Luke-ra várt az előléptetés, végül mégis Emily kapta meg az állást. A páros közé pedig egyre inkább éket ver a féltékenység és a felforgatott nemi hierarchia.
A film kritikái közül jónéhány azzal a kijelentéssel indított, hogy a Mindent szabad láttán aligha tudjuk megmondani, hogy Domont személyében egy elsőfilmes rendezővel van dolgunk. Ez azonban nincs így, sőt, a Netflix thrillere nagyon is tipikus debütáló rendezés. Bár műfaji gépezetként valóban meglepően profin működik, túl sok témát dob fel, ez pedig érezhetően túlfeszíti a 110 perces játékidőt, a folyamatosan előkerülő dilemmák között pedig nem is találja a fókuszt és az arányokat a rendező.
Épp ezért a végeredmény minősége is nagyon egyenetlen. Muszáj előreszaladnom egy pillanatra az értékeléshez: ez a film nem úgy lesz középszerű, mint amilyen értelemben ezt a jelzőt általában használjuk. Ahelyett, hogy egyenletesen hozna egy vállalható szintet, helyenként átmenet nélkül ugrál a zseniális és a közel értékelhetetlen között. Előbbire példa a nyitójelenet, ami egyszerre pimasz, szexi, vagány és pofátlan, ily módon tökéletesen alapozza meg a film hangulatát. Később viszont olyan nem túl kellemes pillanatoknak lehetünk a szemtanúi, mint mikor Luke Istennek kezdi el nevezni a főnökét, illetve mikor ugatni kezd az irodában. Megint csak kicsit előreszaladva, nem gondolom, hogy a Mindent szabad akár éves szinten kifejezetten fontos film lenne, de órákkal a megtekintés után is gondolkodtam bizonyos jelenetein, ami feltétlenül mutatja, hogy Domont képes hatást kiváltani.
Némileg kerülgetem, hogy miről szól a film, de talán az eddigiekből nyilvánvaló, hogy ezt nem is lehet annyira egyszerűen, néhány szóban meghatározni. Az biztos, hogy a Mindent szabad alapját a nemi egyenlőtlenségek képzik. Egy pillanatra most legyünk őszinték, és gondolkodjunk el, hogy hány olyan férfi van a környzetünkben, aki nehezen tudja elfogadni, ha a párja többet keres, valamiben kompetensebbnek mutatkozik nála? A válasz csak attól függ, hogy mennyire vagyunk kritikusak saját ismerőseinkkel kapcsolatban, de az biztos, hogy senkinél sem lesz nulla. A férfi kompetenciaérzet egyik fontos eleme a család fenntartásának képessége, ezt támadva profán módon (ahogy látjuk a meghiúsult szexjelenetben) csökken az önbizalom és a teljesítőképesség, Domont szerint ráadásul ez a talajvesztés hamar túlkompenzálásba és abból következő tragédiába csaphat át. Drámai, ami Luke-kal ebben a filmben történik, és nemcsak saját szempontjából, hanem tettei társadalmi vetületét vizsgálva is. Csak úgy tudja helyreállítani meghasadt önképét, ha visszaél hatalmával (fizikai értelemben is) és megkérdőjelezi párja kompetenciáját.
A férfi szála végig hiteles (még ha helyenként nagyon hatásvadász is), azonban Emily személyiségének változására alig-alig reflektál a film. Pedig a Mindent szabad akkor léphetett volna igazán szintet, ha nem csak vázlatszerűen foglalkozik a történet társadalmi vetületeivel. Az igazi gonosz ugyanis ebben a sztoriban az egyéni boldogulást minden és mindenki fölé helyező, kizsákmányoló céges kultúra, ami mintha még mindig nem tudna elszakadni A Wall Street farkasában látott világtól. Ez az, amiért a lánynak hamarosan szexista vicceken kell röhögnie a kollégáival egy sztriptízbárban, aminek köszönhetően Luke szerint csak az alfahímek élhetnek túl, és ami miatt a kapcsolat mindig is halálra volt ítélve.
A játékidő utolsó harmadában Domont az erődinamikák mellé konkrét szexuális erőszakot is rendel, ez pedig a film egésze szempontjából hibának bizonyul, hiszen már sem ideje, sem tere nincs mindezt a maga mélységében tárgyalni. A zárlat pedig ugyan értelmezhető műfaji reflexióként (míg a klasszikus erotikus thrillerekben a nőt fosztják meg a cselekvőképességétől, itt a férfi fog térden állva könyörögni), a forgatókönyv strukturális problémái miatt nem hozza el a várt katarzist.
A Mindent szabad stílusos, erős kezű rendezés, amiben a két főszereplő mellett a cégvezért játszó Eddie Marsan is remek, de a technikai kifinomultságot helyenként maga alá gyűri a tartalmi széttartóság. Az mindenesetre biztos, hogy Chloe Domont nagyon jól tapint rá kortárs dilemmákra, így a jövőben is érdemes lesz rá figyelni.
