Argyris Papadimitropoulos (Suntan, Wasted Youth) legújabb filmje egy amerikai fiúval (Sebastian Stan) és egy amerikai lánnyal (Denise Gough) indít, akik ugyanabban a buliban vannak. A fiú DJ-ként vesz részt, a lány pedig éppen egy vége szakadt kapcsolat okozta sebeit tervezi nyalogatni, bánatát alkoholba fojtani. Egymásnak éppen kapóra jönnek, majd a nemvárt találkozásból az lesz, hogy szerelmeskednek, másnap reggel pedig meztelenül ébrednek a tengerparton. 

Hogy a sors milyen vicces tud lenni, azt már több szerelmes filmből megtudhattuk már. Én most Richard Linklater Mielőtt felkel a nap című filmjére (valamint annak folytatásaira) gondolok, amelyben Celine és Jesse egy vonatúton ismerkedik meg, amelyet aztán hosszas, elmélyült beszélgetés követ, hogy ezt követően szép lassan, észrevétlenül egymásba szeressenek. Linklater a Mielőtt-trilógiával bemutatta azt, hogy sokszor a véletlenen múlik az, hogy valakivel megismerkedünk és beleszeretünk, hogy vannak bizonyos apró találkozások, apró csevejek, melyek a későbbiekben valami naggyá és igazán jelentőségteljessé nőhetik ki magukat. Linklater filmje pedig közben azt is pedzegeti, hogy mi történik akkor, ha esetleg a hirtelen jött láng kicsit alábbhagy és az újdonság varázsa, a rózsaszín köd valamelyest szertefoszlik. Papadimitropoulos filmjének mögöttes gondolata is valami hasonló: Mickey és Chloe a hirtelen jött estét követően még együtt maradnak, szexelnek, utaznak, isznak, jól érzik magukat, az egyéjszakás kaland szerelemmé változik, ám Celine és Jesse párosával ellentétben, a lelki kapocs kevésbé van jelen, kevesebb hangsúlyt kap. A rendező azonban - ahogyan azt már a címével jelzi -, egyfajta Damoklész kardjaként lebegteti fejük felett a hétfőt. Azt a fajta kijózanító hétfőt, amikor magad mögött tudtad az alkoholittas, mámoros hétvégét és gondtalanságot, hogy aztán szembenézz a való élet problémáival. 

A Monday-t úgy tudnám jellemezni, mint egy erősen korhatáros, jóval hedonistább Mielőtt felkel a napot és habár összességében szerettem ezt a filmet, nem feltétlen minőségbeli hasonlóságot értek ezalatt. Az alapvetésbeli hasonlóság egyértelmű, ahogyan azt is sikerült elérnie, hogy én nézőként jó érzéssel merüljek el ebben az ábrázolt közegben, ezekkel a karakterekkel. A film első fele a két szereplő önfeledt együttlétét és kezdeti, kvázi idillinek mondható kapcsolatát mutatja be, ehhez pedig a gyönyörű görög táj és közeg kiváló szemléltető eszköz (jómagam nézőként is azt éreztem, hogy kicsit elmentem nyaralni Görögországba). Ezekben a jelenetekben még nincsen nyoma drámának (csupán sejtjük, hogy előbb-utóbb valami rossz fog történni), csak a nagybetűs élethabzsolás és túlfűtött szerelem az, ami megmutatkozik. Ebben a szegmensben azt éreztem, hogy a képsorok tele vannak élettel és lüktetéssel, mintegy hitelesen bemutatva egy hirtelen jött kapcsolatot és annak látszólagos problémamentességét, testiségét és elérte azt, hogy ne az elkerülhetetlen konfliktust várjam, hanem élvezzem a látottakat (sőt, ami azt illeti, nem bántam volna, ha az egész film ilyen) és a szereplőkkel együtt dőljek hátra és csak éljek a mának. Legyen szó akár a költözés-jelenetről, vagy akár annak kanapégyújtós finiséről. 

A film második felében, amikor terítékre kerülnek a problémák, már jóval keserűbb, kiábrándultabb hangvétel lesz a domináns. Itt már nagyobb hangsúlyt fektetett a rendező arra, hogy kikkel is van dolgunk, viszont így sem ment bele annyira a karakterábrázolásba, hogy igazán metsző drámát kerekítsen a végére. A különböző drámai szegmensek önmagukban érdekesnek és erősnek bizonyulnak, de egyikkel-másikkal nem tudnak az alkotók sok mindent kezdeni (lásd: Chloe külön drámája, amit most nem spoilereznék el, de legyen annyi elég, hogy furcsán kezeli a film), így az összképbe kevéssé meggyőzően keverednek bele. Ahogy addig is, azokban a jelenetekben él igazán a film, amikor csak jelentéktelennek tűnő életképeket kapunk - egyik legjobb példa erre a házibuli esete, amelyben Mickey és Chloe barátai gyűltek össze, de végül egy rendkívül kínos összeröffenés kerekedik az egészből. Ambivalens érzéseim voltak a film befejezésével kapcsolatban is, amely egy részről hatásos kontrasztot állít a film eleji önfeledt, ártalmatlan duhajkodásnak (azzal, hogy egy jóval felelőtlenebb és károsabb verzióját mutatja meg annak), viszont a karakterek szempontjából tartalmaz néhány olyan döntést, amely valamelyest szembemegy az addig felállított képpel. Szerencsére azonban a színészeknél úgy éreztem, mindig mentik a menthetőt: Denise Gough érettebb gondolkodása és sebezhetősége szépen képez ellentétet Mickey felelőtlenségével és gyermeteg viselkedésével, arról nem is beszélve, hogy alapvetően mind Gough, mind Stan alapvetően tehetséges, kihozzák a maximumot az általuk játszott karakterből. Még az se ront sokat a végeredményen, hogy Sebastian Stan-nek lényegében nem is volt más dolga a film nagy részében, mint hogy lezser legyen és arcátlanul szexi (néha pedig szétszórt).

Ha az összképet nézem, akkor kijelenthetem, hogy egy olyan szerelmi drámát kaptunk, amelyben ha nincs is minden a helyén, bőven képes volt adni nekem - hol szórakoztatva, hol konfliktusokat magába ágyazva. Szerettem a hangulatát és a kezdeti lazaságát, ahogyan azt is, hogy megpróbálta aztán mindezt vegyíteni valami komolyabbal. Minden hibája ellenére hatásos képet tudott adni arról, hogy a kezdeti vad szenvedély helyét van, hogy felváltja valami más, és hogy nem lehet folyamatosan a mának élni, gondolni kell arra is, hogy hogyan tovább. Előbb-utóbb a hétvégére úgyis jön egy hétfő, amivel muszáj szembenéznünk.