Hirdetés

3 in 1: Mielőtt-trilógia - Kritika

|

Huszonöt év telt el az első film bemutatója óta, most pedig újranéztük a trilógiát, hogy lássuk, miként telik az a rohadt idő és mi lesz ez idő alatt a szerelemmel.

Richard Linklater szerelem és idő viszonyulását pellengérre állító filmtrilógiája mind a mai napig képes elvarázsolni a filmrajongókat. Pedig az egész huszonöt évvel ezelőtt kezdődött egy egyszerű, két főszereplős, laza szerelmes filmmel. Minimál költségvetésből, minimál bevétellel. Amit aztán szépen felkaptak a vállukra mind a filmek szerelmesei, mind pedig a szakma. Majd jött a folytatás nyolc év múlva, hasonlóan kevés pénzből, hasonló sikerrel. Végül pedig a harmadik film. Ugyanígy. Talán picit több pénzből. De ugyanazzal a lelkesedéssel, mint amilyennel belefogtak. De hogy miért működnek olyan jól ezek a filmek? Miért szeretjük őket? Na, erre próbálok most választ adni. 

Hirdetés

Mielőtt felkel a nap (1995)

A kamera pásztázza a vonaton ülő embereket. Idősek és fiatalok. Párban és pár nélkül. Végül megállapodik egy egymással németül veszekvő házaspárnál. Nincs feliratozás, aki nyelvismeret híján van, az nem tudja miről beszélnek, de éppen elég látni azt a vehemenciát, amivel egymással kommunikálják problémáikat. A szomszéd ülésben lévő lány csak olvasni szeretne, de ebben a kiabálásban nem tud koncentrálni - átül máshová. Nem messze tőle egy fiú ül. Szintén olvas. Pár pillanat és beszélgetni kezdenek. Így kezdődik Richard Linklater filmje, a Mielőtt felkel a nap. Innentől kezdve pedig azt követhetjük nyomon, amint Bécs utcáin beszélget ez a két fiatal, miközben sétálnak, beülnek egy kricsmibe, söröznek, játszanak. Mókáznak, lopva vizslatják egymást féligszerelmesen, félszegen, pironkodva. Egészen addig, amíg a vonatuk nem indul. Igazából ennyi a történet. Egyszerű film, mondhatnánk elsőre. Hiszen tényleg nem sok minden történik benne azon kívül, hogy ez a két jóember kibeszéli az érzéseiket és végigveszik az összes topikot, amit érinteni lehet ilyenkor. Vallás, szerelem, régi szerelmek, szülők, családalapítás, anyaság-apaság, feminizmus, álmok, emlékek. Az embernek az az érzése, hogy harmadik személyként van ott velük és bármikor becsatlakozhat a beszélgetésbe - más részről pedig van az egésznek egyfajta kellemesen intim, meghitt hangulata. Mégis, jó érzés légynek lenni a falon. Linklater rengeteg párbeszéden keresztül ábrázolja a szerelembe esést, de ezek a párbeszédek mind olyan pofátlanul természetesnek hatnak, hogy nem érzem ma sem fárasztónak vagy neadjisten kimódoltnak. Jól érezhetően van hallása, érzéke a köznapi dialógusokhoz, amelyek nem feltétlen azt a célt szolgálják, hogy klasszikus értelemben előre mozdítsák a cselekményt, itt inkább - ahogy sokszor Tarantinónál is - karakterformáló szándékkal van jelen. És azért, hogy egy bontakozó kapcsolatot bemutasson. A maga profán hétköznapiságában láttatja ezt a folyamatot és pont ezért érzem olyan gyönyörűnek, mert a rendező és a színészek azt bizonyítják be mindeközben, hogy nincs szükség nagybetűs drámára, eget verő konfliktusokra ahhoz, hogy szívhez szóló szerelmes filmet készítsen valaki. Néha elég az, hogy megállunk és az apróságokra koncentrálunk. A véletlen találkozásokra és az azokból fakadó apró csodákra. Ha pedig ebbe belegondolunk, akkor válik igazán különlegessé mindaz, amit látunk és úgy ad az összképnek egyfajta valóságtól finoman elemelt hangvételt, hogy közben magadénak érzed és tudod, tisztában vagy vele: mindez akár Veled is megtörténhet. 

Persze mindez nem működne olyan jól, ha nem lenne ez a két istenáldotta fiatal, Julie Delpy és Ethan Hawke. Lezserek, magabiztosak, mindent tudnak (és közben semmit sem), szépek és rögtön elhiszed nekik, hogy odavannak egymásért. Elég ha megnézzük azt a jelenetet, amelyben eljátsszák, hogy felhívják a legjobb barátjukat, vagy azt, amelyben együtt hallgatnak meg egy dalt. Egymásra néznek, de sosem egyszerre, ott van minden a tekintetükben, a félszegségükben. Ezek az apró momentumok, amelyeket olyan szerencsésen elkap és megmutat ez a film (ha belegondolok, hogy milyen nehéz lehetett ezt a természetességet hozni a színészeknek) és ezek azok az apró pillanatok, amelyek időtállóvá varázsolják ezt az alkotást. Ezek, és a befejezés, mely nyitva hagy bizonyos ablakokat, viszont a maga módján tökéletesen zárja le a történetet. Találkoznak még, vagy soha többet nem látják egymást? Lehet ebből az egydélutános románcból valami komolyabb? Akárhogy is: egy élmény volt. 

Értékelés: Ezt látnod kell!

Mielőtt lemegy a nap (2004)

Folytatást készíteni mindig kockázatos dolog, mert ha az első film jó volt, úgy bőven benne van a pakliban, hogy az alkotók képtelenek ugyanazt a varázst hozni. Rosszabb esetben pedig az is előfordulhat, hogy visszamenőleg leredukálják az előzmény pozitívumait. Ráadásul lássuk be, a Mielőtt felkel a nap egy speciális eset, hiszen ott a befejezés mikéntjéből fakadóan számos probléma felmerül. Sarkos és kissé helytelen példa, de vegyük a következőt: mi lenne, ha Tarantino gondolna egyet és filmet forgatna a Ponyvaregény-beli bőrönd tartalmáról? Hiszen mindenkit izgat, hogy mi volt a bőröndben, mindenki kíváncsi arra, mi hozta annyira lázba Vegáékat. De igazából meg lennénk fosztva a rejtély, a kérdőjelesség izgalmától azzal, ha valaki megválaszolná a mindenki által feltett kérdést. Kicsit ugyanez vonatkozik a Mielőtt felkel a napra is: mindenki kíváncsi arra, hogy Celine és Jesse újból találkozik-e vagy sem. De azzal, hogy erre a kérdésre választ kapunk, megvonják tőlünk azt a fantáziálgatást, amit szültek az utolsó képsorok. 

És ha így van, az vajon mennyiben problémás? A Richard Linklater, Julie Delpy és Ethan Hawke által írt forgatókönyv 8 évvel később veszi fel a fonalat. Celine és Jesse Párizsban találkozik újra, amikor Celine az éppen könyvturnéja utolsó helyszínén dedikáló fiút megpillantja egy könyvesboltban. A két fiatal pedig újra beszélgetni kezd. A film cselekménye ismételten szoros időkorlát közé van szorítva: a főszereplőknek alig két órájuk van arra, hogy kiélvezzék egymás társaságát, hiszen Jesse-nek el kell érnie a repülőjét. Megmaradt tehát a dialógusorientáltság, az ezzel járó struktúra és a koncepció, ugyanúgy azt láthatjuk, amint koptatják az aszfaltot (és a szájukat - no offense). Amiért mégsem mondhatjuk fáradtnak vagy önismétlőnek mindezt, az az, hogy ez a két karakter az idők folyamán megváltozott, formálódott, ezt a szemléletbeli formálódást, valamint az idő változását pedig Delpy-ék igyekeztek mindegyre kihangsúlyozni. Míg az első filmben két naiv fiatalt ismerhettünk meg, akik keresték a saját útjukat, addig itt már mindketten elértek valamit az életükben: Jesse házas ember és sikeres könyvet írt, Celine a környezetvédelemért igyekszik tenni valamit (Hawke és Delpy között a kémia ismét kézzel fogható, szikrázik közöttük a levegő). Beszélgetéseikből úgy tűnik, bizonyos értelemben mindketten lehorgonyoztak, viszont egyikük sem tudott teljesen továbblendülni azon a bizonyos éjszakán, amit jól mutat az, hogy Jesse első regényét konkrétan az a találkozás inspirálta. Adott tehát a romantikus hangvétel, ami itt is ugyanolyan egyszerűen, hétköznapian van tálalva, akárcsak az előző darabban. Ami azonban különbbé teszi attól, az az, hogy Linklater felteszi a kérdést: mit teszel, ha egy évekkel ezelőtti, délutáni románc ismét beköszön az életedbe? Elfogadod, mint második esélyt a boldogságra? Vagy hagyod elúszni és nem kockáztatsz? Romantikus képzelgések és a valóság csap össze egymással, miközben látod, az idő telik és felmerül nem csak bennük, de bennünk is: mi van, ha az embernek tényleg csak egy-két esélye van arra, hogy az igazi, örökéletre való szerelmére ráleljen? Ami az 1995-ös első moziban még tényleg csak fantáziálgatás volt, egy futó, ifjonti szerelmes móka, amiből akár még valami is lehet, addig itt már - köszönhetően a dialógusokon keresztül érzékeltetett gallyra ment házasságnak - súlya is van. De még így is képes megtartani azt a keresetlen szépséget, amiért szerettük a Mielőtt felkel a napot. Ott van az az enyhe, szerethető útikalauz feeling is, ahogy szép lassan bejárják a fél várost (egy ponton épp a Notre Dame-ot csodálják és megjegyzik, egyszer ez is el fog tűnni). Mindezzel a betüremkedő valóságérzettel is képes elvarázsolni bennünket - akár azzal, hogy szimplán nézzük ezt a két embert, amint fiatalságukat újraélve sétálnak és szövegelnek és próbálják helyre rakni magukban a dolgot. Vagy akár azzal, ahogy Julie Delpy elénekel egy dalt, gitárral a kezében, majd Nina Simone-t imitálva rázza a fenekét. És van, hogy hiába indul mindjárt az a nyamvadt repülőgép, egyszerűen nem számít az sem. Csak a most. És csak a pillanat. Az idő pedig széltében-hosszában teljesen lényegtelennek tetszik. Mert ha szerelmes vagy, akkor idő sincsen, csak Ti számítotok, az a két ember, akik olyannyira egymásba vagytok bolondulva.

Na persze: egyszer minden jónak véget kell érnie...

Értékelés: Ezt látnod kell!

Mielőtt éjfélt üt az óra (2013)

"A szerelem elmúlik." - mondták Alvy Singer-nek az utcán, amikor afelől érdeklődött az utca emberétől, hogy mit is gondolnak a szerelemről és mit szólnak ehhez az egész Annie Hall-os dologhoz. "Micsoda depresszív gondolat." - válaszolta erre elgyötört arccal. Mit lehet tenni - a szerelem néha tényleg kopik és múlik, ez ellen pedig sokszor képtelenek vagyunk bármit is tenni (vagy ha rájövünk, mit tehettünk volna másként, már túl késő). Miután Linklaterék egy jól irányzott, elegáns/imádnivaló cliffhangerrel lezárták a Mielőtt lemegy a nap című filmet, a filmnézők ismét találgatásokba kezdhettek: vajon együtt marad Celine és Jesse? Jesse tényleg lekési a gépet, vagy nem? Mihez kezdenek ezután? Ha együtt maradnak, akkor mennyiben lehet tartós ez a kapcsolat? Mennyiben fogja az idő vasfoga meggyűrni, megrágni őket? Ismét 8 évet ugrunk előre az időben. A párossal legközelebb Görögországban találkozunk, immár élettársakként, két kislánnyal a hátsó ülésen. Idilli környezet, jut eszünkbe. Rossz itt nem történhet. 

A Mielőtt éjfélt üt az óra nehéz film. Egy részről hűséges a Mielőtt felkel a nap és a Mielőtt lemegy a nap szellemiségéhez abban a tekintetben, hogy egy egyszerű setting segítségével mutatja be, hogy hol tart jelenleg Celine és Jesse. Más részről ez az a film, ahol a romantikus illúziók már szétrepedtek és ami maradt, az a pőre valóság egy jobb élet iránti reménykedés nélkül. Az idő, mint fő motívum itt válik igazán erőteljessé, itt érezhető igazán az az ív, amelyet leírt ez a két főszereplő. Mindkét karakter az évek folyamán megkérgesedett és már csak nyomokban fedezhető fel bennük az a pezsgés, az az ifjonti szellemesség és lendület. Mókuskerékbe kerültek: Jesse az előző, félrecsúszott házasságának levét issza és azon őrlődik, hogy nem látja eleget a fiát - erre a problémára pedig minduntalan megoldást keres. Celine ezzel szemben egy számára szép reményekkel kecsegtető állásajánlatot kapott, amit ha elfogad, akkor a röghöz kötöttség csak még jobban megerősödne. Hiába tehát az idilli, képeslapba illő görög táj, a problémák, a konfliktusok folyamatosan, végig ott ólálkodnak minden egyes mondat, minden egyes pillantás mögött, arra várva, hogy egyszer csak kirobbanjanak. És mint a valóságban, úgy itt is a legváratlanabb pillanatban tör fel lávaként mindkettejüknél minden sérelem, minden sértettség. 

Tiszteletreméltónak tartom, hogy Linklater vállalta a kockázatot és megmutatta mindazt, ami az ábrándozáson, futó pillantásokon és reménykedésen túl van. Nem kellemes nézni, sokszor egyenesen fájdalmas, de mindvégig őszintének, igazinak hat. Húsba vágó nézni, ahogyan ez a két ember verbálisan széttépi egymást, pontosan azért, mert velük együtt éltük át azokat a bizonyos első, benső pillanatokat, az egymás felismerésének momentumait. Kettejük filmvégi, hosszú perceken keresztül ívelő veszekedése olyan, akár egy minden védőfelszerelés nélküli test-a-test elleni küzdelem. Mondhatjuk azt is, hogy bőven megelőzte Noah Baumbach Házassági történet című filmjét, amiben szintén két olyan ember harcát láthattuk, akik egymás iránti szeretete és törődése azt megelőzően nagyon hatásosan fel lett vázolva és akiknek minden sérelme egyetlen jelenetbe tömörült és zúdították egymásra. Minden keserűsége ellenére is azonban a Mielőtt éjfélt üt az óra a maga módján megpróbál optimista lenni. Ahogyan az előző két filmet, úgy ezt is úgy fejezi be, hogy nyitva hagyja az ablakokat, lógva hagyja a lehetőségeket a néző számára, aki eldöntheti magában, hogy rakna pontot az egész történetre. És hogy mindezt végignézve mi a tanulság? A tanulság az, hogy sosincs vége. Mindig van tovább, mindig van előre. Vagy legalábbis: ott áll a lehetőség az előremenetelre. A tanulság az, hogy a szerelem lehet varázslatos, lehet felhőkbe röpítő és bizony lehet kiábrándító, keserű és dühödt. A tanulság az, hogy párkapcsolatban élni a legösszetettebb, legcsodálatosabb és egyben legnehezebb dolog. Hogy a kezdeti naiv varázs sokszor elvész, vagy legalábbis átalakul, ettől viszont nem kell megijedni. És ha esetleg felmerülne bárkiben is, hogy ha ennyire vészterhes is tud lenni egy kapcsolat, akkor miért hajtjuk mégis állandóan? Hát, hogy egy klasszikust idézzek: azért, mert kellenek azok a bizonyos tojások.  

Értékelés: Ezt látnod kell!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.