A horrorok gyakran építenek hétköznapi dolgokra, hogy abból kreáljanak valami félelmeteset. A kör a tévét használta erre, a Rémálom az Elm utcában az álmokat, legutóbb pedig a Nem tette ezt az égbolttal, azon belül is a felhőkkel. Parker Finn hasonlóképp gondolkodott és egy szimpla mosolyból akarta kihozni a lehető legborzongatóbbat. Nem azt mondom, hogy maradéktalanul összejött neki, de ha valaki katatón módon vigyorog mellettünk, abban igenis van valami nyugtalanító.

Rose (Sosie Bacon) a sürgősségin dolgozik terapeutaként és amikor egyik betege bizarr körülmények közt öngyilkosságot követ el a szeme láttára, kénytelen szabadságra menni. Az sem segít a helyzeten, hogy egyre furcsább dolgok történnek körülötte, így elkezd nyomozni, hogy van-e összefüggés a haláleset és az őt kínzó látomások közt.

Rögtön egy vallomással kezdeném. Az előzetes alapján semmi jóra nem számítottam, sőt kifejezetten röhejesnek tűnt a Mosolyogj, mely az üres ijesztgetéseken kívül nem lesz képes semmire, ráadásul ezekből a jelenetekből lelőttek nem is keveset a kedvcsinálókban. Az a jó ezekben a fenntartásokban, hogy nem igazán lehet csalódni, sőt fennáll a pozitív meglepetés esélye. Jelen esetben pont ez történt, a prológus hatásos és erőteljes lett, ráadásul ezek után sem vesződnek sokat az expozícióval.

Folyamatosan történik valami, Rose egyre többször találkozik a jelenséggel, mind a munkában, mind otthon. Eközben körvonalazódik, hogy gyermekkorában traumatizálta egy tragédia, ezért döntött a terapeuta hivatás mellett. A múltbéli borzalmak és a jelenkor titokzatos eseményei természetesen összefüggnek, csak az a kérdés, hogy miként. A cselekmény első fele kis szünetekkel szinte non-stop horrorként funkcionál, tömve van jump scare-ekkel, feszültségkeltő elemekkel, melyek nem mindig érik el a kívánt hatást, de többek közt az atmoszféra és a szuper zene miatt bőven lesz alkalmunk összerezzenni és szorongatni a karfát. Rose igyekszik felvenni a harcot az őt üldöző jelenséggel és átmegyünk nyomozós zsánermoziba, mely a tempót megakasztja, de az élményen szerencsére nem ront.

Szintén tetszett az, ahova Finn kifuttatja a sztorit. Az ismeretlentől való félelem hiába közhely, ha egyszer igenis működik. A rendező szépen megragadta a traumák hatását és meglehetősen didaktikusan, ám frappánsan felépítve adott egy ívet a főhős karakterútjának. Kár, hogy az utolsó harmadra elfárad az összkép. Kezdjük ott, hogy a már említett ismeretlen, teljesen feleslegesen kap egy arcot, így megölve a misztikumot. Az ijesztések sem működnek már úgy és ahogy haladunk a zárás felé, egyre több gagyiba hajló jelenettel találkozunk. A képzelgések előre láthatók, de a komplett utolsó szegmens hemzseg a sablonoktól. Tudjuk, mi fog történni, azt is, hogy miként, így feszültség helyett marad az unott legyintés.

Az egyik szemem sír, a másik mosolyog. Egyfelől örülök, hogy Finn műve nem lett olyan borzalmas, mint amilyennek predesztináltam, ugyanakkor bosszantó, hogy amennyire jól indult a dolog, annyira kifulladt a végére. Az ötletes felütésben és a trauma lélektanában benne volt egy mélyebb darab lehetősége, de a rendező inkább az egyszerűbb úton maradt. Ez önmagában nem baj, főleg ha az első szűk egy órát nézzük, ám a kiszámíthatóság, az időnkénti parodisztikus és számtalanszor látott elemek nem éppen a jó irányba mozdították a mérleg nyelvét. Finn láthatóan nagy horrorfanatikus, olyan, mintha A kör, a Valami követ és a Sinister szerelemgyerekét kívánta volna megalkotni, de végül egyik alkotáshoz sem sikerült felérnie. Ettől függetlenül van oka mosolyogni, mert aki egy korrekt kommersz horrorra vágyik, annak ideális paráztatást hozhat a debütáló rendezése.