Aki Magyarországon él és a legkisebb mértékben is követi a filmek világát, annak valószínűleg nem kell bemutatni a Most vagy soha! című gigaprodukciót, mely a legdrágább hazai alkotásként mindenképp történelmet írt, hogy milyen betűvel, az nézőpont kérdése. A nemzeti öntudatot erősítő történelmi műveink eddig többnyire leszerepeltek, egyedül a Semmelweis számít kivételnek, noha a végeredmény ott is messze állt egy jó filmtől. Most, a márciusi ifjakról szóló eposz adhatott létjogosultságot ennek a törekvésnek.
A történetet feltehetően senkinek nem kell bemutatni, elmagyarázni, az 1848. március 15-én kirobbant forradalomról szól. Pontosabban a fonalat 14-e éjjelén vesszük fel és a cselekmény 24 óra leforgását követi nyomon. A koncepció egyáltalán nem rossz, a magyar történelem egyik legjelentősebb eseményének ilyesfajta feldolgozása magában hordozza egy ígéretes film lehetőségét. Kár, hogy az összkép már közel sem működik ennyire.
Egy ekkora hátszéllel bíró mozikolosszusnál az emberben kialakulnak bizonyos prekoncepciók, de a film az a médium, ahol bármit, bármilyen eszközzel el lehet mesélni, így egy lehetőséget mindenképp megérdemel a Most vagy soha!. Az első harmad pont ezért hatott üdítőnek, még ha a nyitányban, rögtön egy ellentmondásos felirattal indítanak: "Ami történt… és ami történhetett volna". Most akkor melyik állítás igaz? Ahogy haladunk előre a történetben, világos választ kapunk a kérdésre, de maradjunk a felvezetésnél.
Az etnikumi alapon magyargyűlölő osztrákok túlzóak, mégis szemet lehet hunyni felettük. Megismerjük az ifjakat, akik papírmasé karakterek, ám ebben a közegben ezzel sincs nagyobb gond. Vasvári Pál (Fehér Tibor) a sármos csajozógép, Jókai (Koltai-Nagy Balázs) a visszafogott, józan észt képviselő fél, Petőfi (Berettyán Nándor)… nos, ő a megtestesült szent, aki szuperhősi magasságokba jut el. Kezdetben remek köztük a kémia, a bohókás civódásaiknak megvan a bája, nem beszélve arról, mennyire esetlenek. Nem született forradalmárokról van szó és a kezdeti tanácstalanságuk emberivé tette őket, a konfliktust pedig életszagúvá varázsolta. A hitelességről ennyit, a sztori további részében ugyanis ennek már nyoma sincs, leszámítva néhány olyan állomást, amelyet mindenki ismer.
Tudvalévő volt, hogy a Rákay Philip, Szente Vajk és Kis-Szabó Márk által írt forgatókönyvben lesznek fiktív elemek, de arra nem gondoltam volna, hogy szinte csak azokból fog állni. A leginkább szembetűnő a műfajválasztás, illetve a kitalált gonosz, Farkasch személye (Horváth Lajos Ottó), aki nem mellesleg főszereplővé avanzsálódik az elnyűhetetlen, képregényfilmekre hajazó antagonista szerepében. Benne rejlik a legtöbb potenciál, mégsem tudnak mit kezdeni vele azon kívül, hogy velejéig romlott és erkölcstelen. Az expozíció lendületessége a Pilvaxból való távozás után alábbhagy, és a film nagyjából felétől iszonyúan repetitívvé válik az összkép. Annyit látunk, hogy az ifjak egyre nagyobb tömeget mozgatnak meg, a Nemzeti dal hatására a legaljasabb pórnép is hithű hazafivá válik, sőt, a vers még a dadogást is megszünteti, Petőfi népszerűsége pedig néhány óra leforgása alatt Jézuséval vetekszik.
Eközben Farkasch minden helyszínen agyonver legalább egy embert, hogy ne felejtsük el, ő nagyon gonosz. A buzdítás, a lélekemelő beszédek magukban hordozzák, hogy legyen ereje hőseink kezdeményezésének, de filmnyelvileg ez borzasztó felszínesen van ábrázolva. Mivel mindenki tudja, mi történt, nem kell valódi súlyt adni az eseményeknek, elég ha csak körbejárjuk őket, a többi jön magától. Súlyos tévedés, ha van egy sztorink, azt el kell tudni mesélni, a Most vagy soha! azonban erre csak léha próbálkozásokat tesz. Egyszerűen unalmas a negyedik, ötödik olyan szegmens, ahol önismétlő módon, pátosztól csöpögve vonulnak a szereplők, miközben az áruló a háttérből ténykedik és próbálja megakadályozni a forradalom sikerét. Külön ironikus, hogy a sokszor leszólt hollywoodi stílus minden képkockáról visszaköszön. Karakterrajzokban, humorfaktorban, konfliktusfeloldásban, mintha egy reformkorbeli Marvel mozit néznénk és itt nem a komplexebb darabokra kell gondolni.
A másik, sokkal visszásabb dolog az alkotói szándék. Mi volt az elképzelés? A márciusi forradalom köztudottan vér nélkül érte el célját, miközben itt halomra verik, olykor gyilkolják a népet. Miért kell romantizálni az erőszakot? Ezt a képet akarjuk erősíteni a fiatalokban március 15-ről? Sokkal elegánsabban meg lehetett volna oldani, de láthatóan egy akcióban tobzódó kalandfilmet akartak csinálni, ami lehet, hogy sokaknak szórakoztató lehet, ám pont a forradalom szellemiségét tiporja sárba. Az elköltött milliárdokról annyit, hogy technikailag rendben van a Most vagy soha!, az operatőri munka kifejezetten jó, a városi nagytotálok látványosak, csak kevés van belőlük és sokszor olyan érzésünk van, hogy Pest minden utcája ugyanúgy néz ki. A Hans Zimmert majmoló, folyamatosan dübörgő zenének vannak hangzatos taktusai, egy idő után viszont inkább hat tolakodónak, mintsem fülbemászónak. A színészek közül Horváth Lajos Ottót lehet kiemelni, a többiek egy elfogadható szintet hoznak, de Berettyán Nándornak speciel még bőven van hova fejlődnie.
Biztosan meglesz a maga rajongótábora, mert fogyasztható, közönségbarát akció-kalandfilm lett a Most vagy soha!, aminek vannak erős pillanatai. A gond az, hogy míg egyszeri, önálló moziként válthat ki hatást, a korszellemet visszaadó, a forradalmat hitelesen szemléltető tablóként csúfos kudarcot vall. Önámító, az ízléstelenség határát súroló, giccsben fürdőző, ellentmondásokkal teli mű, ami teljesen félreérti az igazi ifjak által végrehajtott tettet. A magyar történelem van annyira változatos és sokszínű, hogy a bukásokkal együtt se legyen rajta szégyellnivaló. Az 1848. március 15-én történtekre pedig okkal lehetünk büszkék ennyi év után is. A nemzeti öntudatnak erről kéne szólnia, nem a kiszínezett, kreált pátoszról.
