Hirdetés

Nincs baj, drágám - Kritika

|

Van baj, drágám.

Hirdetés

Egészen furcsa hírek és megszellőztetett belső konfliktusok előzték meg Olivia Wilde rendezésének, a Nincs baj, drágám bemutatóját. Na nem csak arról beszélek, hogy a színészek elvileg egymás iránt érzett gyűlöletükben körbe köpködték a másikat (pun intended), pedig hát ez is megérne egy misét. Hanem arról, hogy a stúdió az ilyenkor jól megszokott, elegáns tűzoltás helyett, ha bujtatottan ugyan, de épp a marketingkampány részévé tette ezeket a vagdalkozásokat. Nyilván ez alusisakos teória, de a film cselekményét elnézve igazából simán passzolt egymáshoz a két dolog, és nagyon úgy fest, hogy Wilde filmje jóval erősebb nyitásra számíthat a vártnál. Minden potenciáljával és pillanatnyi erényével szemben a Nincs baj, drágám olyan lendülettel vérzik el a katasztrofális forgatókönyvön, amire még a baljós előjelek és vélemények hallatán sem számítottunk.

Hirdetés

A Nincs baj, drágám egy a 60-as éveket idéző kisvárosba viszi el a nézőt, ami nagyjából valahol a semmi közepén helyezkedik el. A jókora mesterkéltséget árasztó mikrovilág lakói kivétel nélkül fiatal házaspárok, akiknek minden napja szinte óraműpontosággal ugyanúgy telik. A férjek a reggeli órákban, tökéletes szinkronban bepattannak az autóikba, hogy aztán elinduljanak munkába, ahhoz a céghez, ami a magát a kisvárost is felépítette és folytonosan ellátja. Az, hogy ők ott pontosan mit csinálnak, rejtély övezi, sem a feleségek, sem a nézők nem kaphatnak bepillantást a Victory Project munkálataiba. A műszak során a feleségeknek azonban nincs más dolguk, minthogy élvezzék az idilli életet. Shoppingolnak, partikra járnak, plázáznak, cseverésznek - és persze mindenfajta támaszt nyújtanak szeretett férjüknek. Egyetlen, mindennél fontosabb és áthágás esetén komoly következményekkel járó szabály vonatkozik rájuk csupán: semmilyen körülmények között nem hagyhatják el a városhatárt.

Már az előzetesekben is átjött, hogy sikerült egy kifejezetten hangulatos szettinget megteremtenie a Nincs baj, drágámnak, ami a felszín alatt már az első pillanattól fogva egy Truman Show-féle felállást sejtetett. Nyilván a meglepetések megőrzésének érdekében nem fogom lerántani a leplet a Nincs baj, drágám végtelenül kiszámítható rejtélyeiről. Wilde filmjének koncepciója viszont teljes egészében arra épül, hogy elhallgassa a kulcsfontosságú infókat a néző elől, a karakterein keresztül pedig megteremt egy rendkívül gyanakvó, paranoid érzetet. Ebben Alice (Florence Pugh), a fiatal és rendkívül tehetséges - bármiről is legyen szó - Jack (Harry Styles) felesége lesz a segítségünkre, aki a szinte végig egyhelyben toporgó történetvezetés egyetlen igazán aktív szereplője. A film kezdetben egészen jól működik, és képes megteremteni azt a nyomasztó, baljós hangulatot, ami elengedhetetlen tényezője egy ilyen jellegű koncepciónak. A probléma az, hogy a Nincs baj, drágám ahelyett, hogy épített volna erre a hangulatra, gyakorlatilag bő 1 órán keresztül unásig ismételgette és csapágyasra járatta ugyanazt a 2-3 jelenetet.

Wilde rendezése képes filmként funkcionálni, és ha minden eleganciát nélkülözve, döcögve is ugyan, de el tudja mesélni az elmesélni kívánt történetét. Ám azt olyan szintű önismétlés és eseménytelenség mellett teszi, amihez foghatót nem igazán tapasztaltam az elmúlt években. Megállás nélkül ugyanaz a néhány panel ismétlődik újra és újra a cselekmény során, melyek az első 2-3 ciklus alkalmával talán még működnek is, de nagyjából a 40. perc körül elérkezik egy pont, amikor a Nincs baj, drágám egyszerűen KÉPTELEN a megújulásra. Sehova, de tényleg sehova nem haladnak a történések, olyan szinten látványos egyhelyben toporgás veszi kezdetét, amire nincsen magyarázat. Az egy dolog, hogy a játékidő minimum 3 órásnak érződött emiatt, de ordított az egész filmről, hogy az alkotóknak volt egy eredetinek semmiképpen sem nevezhető, de alapvetően jó ötlete, amit viszont képtelenek voltak kétórányi tartalommal megtölteni a vásznon.

Fájdalmas, hogy mennyire didaktikus és kiszámítható a Nincs baj, drágám által képviselt történetmesélés, ami minden eltelt percben csak és kizárólag abból él, hogy sugallja: bírjátok ki, mert higgyétek el, a vége rohadtul ütni fog! A címmel ellentétben viszont volt baj bőven, mindenek előtt az, hogy Wilde filmje egy pofátlanul nagy, pukkanásig fújt lufi. Egy olyan csavarra van felhúzva a történet, amit nem csak az 1998-as Truman Show, de akár a Black Mirror, és még megannyi hasonló alkotás megcsinált, nem csak ügyesebben, de jóval nagyobb alázattal is. A Nincs baj, drágám tipikusan az a film, ami elképesztően okosnak képzeli magát, és teljes meggyőzödéssel gondolja, hogy az orránál fogva vezeti a nézőt. Eközben nemcsak a koncepciója átlátszó, hanem olyan méretű lyukakkal, ellentmondásokkal és baromságokkal van tele a forgatókönyv, ami az élmény közben volt képes kizökkenteni. Én gyűlölöm, amikor egy filmet utólagosan kezdünk el darabjaira szedni, keresve a szkriptben leledző apróbb hibákat. Ám amikor már az élmény közben kapunk a kollegámmal a fejünkhöz a mérhetetlen mennyiségű ostobaság láttán, amiket jó esetben két átolvasással ki kellett volna szúrnia az íróknak, akkor egyértelmű, hogy komoly gondok vannak.

A fináléban, és en bloc a konklúzióban pedig volt potenciál, viszont ahogyan eljuttat odáig minket a film, úgy egyre nagyobb elánnal esik darabjaira az egész. A karakterek motivációi néhol furcsák, olykor pedig teljesen felfoghatatlanok, ami egy bizonyos öntudatra ébredés közepén mutatkoznak meg leginkább. Egyértelmű, hogy mit próbált meg üzenni a Nincs baj, drágám, ahogy a társadalmi felszólalása is tökéletesen azonosítható. Ám ha egy költő verse hanyag, átgondolatlan módon, minden eleganciát nélkülözve van megírva, akkor egy fokkal sem fogom jobban szeretni amiatt, mert egyébként értem, hogy mi volt vele a szándéka, mit szándékozott mondani. A Nincs baj, drágám zárásában emellett kimondásra kerül az a tételmondat is, mely jól érezhetően az egész koncepciónak az alapját képezte. Nos, amikor több ízben az elegancia teljes hiányát kifogásoltam, akkor az ebben az apró, de még annál is didaktikusabb megszólalásban csúcsosodott ki.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A Nincs baj, drágám egy frusztrálóan rosszul megírt film, amiben a legnagyobb csalódást az okozza, hogy egyébként ott pislákol benne egy egészen erős, színvonalas élmény ígérete. Főleg, hogy az előzetes híresztelésekkel szemben épp a színészi alakítások jelentették a film egyetlen biztos pontját. Kiemelkedő teljesítményekről nem beszélhetünk ugyan, de nem csak a főszerepben lévő Florence Pugh hozta azt, amit már a Midsommarban is láthattunk tőle, de bizony azzal a Harry Stylesszal sem voltak gondok, akit az internet népe már előre elkönyvelt csapnivaló színésznek. Legalábbis semmi olyan látványos, ordító hiányosság nem volt a világ egyik legfelkapottabb előadójának játékában, amin hosszútávon ne lehetne csiszolni - első komolyabb szerepe alapján legalábbis nem lógott le a vászonról. Olivie Wilde és Chris Pine jóval kisebb szerepekben tűntek fel, de azokat tökéletesen ellátták, még azzal együtt is, hogy kivétel nélkül mindegyik színésznek üresebbnél-üresebb figurákból kellet dolgoznia. Őket dicséri, hogy a film ezen hiányosságát többnyire el tudták feledtetni.

A Nincs baj, drágám kapcsán két okból van bennem tüske. Az egyik az, hogy borzasztóan irritál, amikor egy filmről sugárzik, hogy mennyire okosnak képzeli magát, miközben egy már ezerszer látott csavarnak is képtelen tisztességes módon megágyazni. A másik pedig az, hogy Wilde rendezésének a felszínén igenis ott kecsegtetett egy színvonalas produkció lehetősége. Adott volt a hangulatos szetting, a tehetséges, a szerepeikhez abszolút passzoló színészek, egy már sokat látott, de simán aktualizálható koncepció, és néhány egészen jól megkomponált jelenet. Nagyjából fél óra után viszont mintha nem is próbálták volna meg érdemben végig vinni ezt az egészet, a szüntelen önismétlést, és fokozatos hatásvesztést pedig egy ezer sebből vérző lezárás koronázta meg. A Nincs baj, drágám viszont egy sokkal látványosabb bukás a potenciáljához képest, mint amennyire látványosan rossz film.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Nincs baj drágám

Kinek Ajánljuk
  • A misztikus thrillerek kedvelőinek.
  • Annak, aki alapvetően egy erős hangulatú filmre vágyna.
Kinek Nem
  • Annak, aki nem vevő egy pocsékul megírt történetre.
  • Aki nem kér egy didaktikus, borzasztóan önismétlő cselekményből.
  • Aki egy óriási blöff helyett épkézláb konklúzióra számítana.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.