Egy nagy kulturális hatású könyvklasszikus filmes feldolgozása kapcsán mindig felvetődik a kérdés, hogy milyen aspektusból közelítik meg a művet. A szolgai feldolgozások az esetek többségében középszerű élményt hagynak maguk után, míg az írott szavak egy részére koncentrálni, azokat más aspektusból megvilágítani nehéz feladat, hogy mindeközben megmaradjon a mű gondolatisága.

Egy évvel ezelőtt egy hosszabb cikkben fejtegettem, miért olyan nehéz disztópikus könyveket adaptálni, amely szempontjainak egy része a Nyugaton a helyzet változatlan esetére is érvényes lehet.

Mire gondolok ez alatt? Erich Maria Remarque 1929-ben kiadott könyve tele volt (ma már didaktikusnak ható, akkoriban még újszerű és provokatív) fejtegetésekkel, a főhős belső monológjaival a háború viszontagságairól, érzéseiről, megéléseiről és belső vívódásairól. Ezt az üzenetet narrációval hasonlóképp át lehetne adni, de ez ritka esetben sül csak el jól, illetve a filmnek, mint a mozgókép műfajának több lenne a dolga, mint rikkancsként kifelé kiáltani gondolatokat, hiszen nem véletlen van filmnyelvi eszközök tárháza a tarsolyában (jó esetben). Az azonos című 2022-es német feldolgozás úgy döntött, hogy az első világháború keserű megélései közül a front, a harc, a süvítő lövedékek és földet remegtető bombabecsapódások által keltett rettegés borzalmait akarja bemutatni.

Na de... mi is ez a történet? A feldolgozott könyv és a film hasonlóan egy gimnazista német srác, Paul Bäumer és osztálytársai frontszolgálatát meséli el az első világháború idején. A film a besorozásuktól, az első ütközetükön át mutatja be iszonytató tapasztalataikat, amiket a háborúban át kényszerülnek élni. A film az első jelentében világossá teszi, hogy itt vizuálisan fog minket sokkolni: koszos, ijedt arcok, sáros lövészárkok, a szereplőhöz közel maradó kamera, fülünk mellett elsuhanó lövedékek, és persze vér, halál és mészárlás.

A Nyugaton a helyzet változatlan profin alkalmaz olyan feszélyező zenei aláfestést és operatőri megoldásokat, amellyel kapásból megteremt egy kellemetlen atmoszférát. Könnyedén átragad ránk a karakterek félelme, egy másodpercig nincs heroikus vagy pátoszos pillanat a harcok alatt, csak kétségbeesett menekülés az ellenség közé. Harcjeleneteit tekintve, de önmagában az operatőri munka is megállja a helyét olyan nagyágyúk mellett, mint a Dunkirk, az 1914 vagy a Ryan közlegény megmentése. Ezek közül a tankos jelenet hatásosságában még a többi közül is kiemelkedik, ami külön érdekes, hiszen filmvásznon nem gyakran mutatták még be, milyen volt elsőnek, még mit sem sejtve farkasszemet nézni egy páncélossal.

Viszont a film már sokkal nehezebben boldogul azzal, hogy azonosuljunk a szereplőkkel, a dramaturgia többségében kimerül a front és a táborban a bajtársakkal töltött idő egymással való szembeállításával, és karakterei elől új történetszállal is elveszik az időt, ahogy azt láthatjuk, hogy a szociáldemokrata kormány delegációja hogyan próbálja meg megkötni a fegyverszünetet a franciákkal és véget vetni a háborúnak. Eme a plusz adalék és a filmvégi abszurd történés miatt elég sutává és didaktikussá válik a történet, ami kizárólag az érzékszerveinket próbálja megrohamozni, hogy végre megértsük: a háborúban lenni rossz. És értelmetlen.

A regénynek egyik legfőbb témája a katonáknak a civil életbe való visszaintegrálásának lehetetlensége, a traumák okozta kiüresedés, miszerint megfosztották ezeket a srácokat a normális élettől: nem ismernek mást, csak az iskolapadot és a háborút. A legsokatmondóbb oldalak pont azok voltak, amikor hazaengedik szabadságra a főszereplőt, aki már nem találja a helyét otthon, és már képtelen normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Nem szeretem azt a hozzáállást, amikor egy filmtől elvárjuk, hogy egy echte másik film legyen, és nem saját koncepciójához és vállalásaihoz mérjük, de számomra ez a fajta vizuális elborzasztás, ami sok magát háborúellenesnek címkéző film képvisel, nem tud akkora hatást gyakorolni. Úgy főleg nem, hogy a kizárólag Netflixen elérhető a Nyugaton a helyzet változatlan üvölt a moziért, és egy átlagos nappaliban trónoló tévén közel nem ütnek olyan erőset ezek a képsorok, mint egy moziteremben tették volna.

Hatásos, kegyetlen, nyers film a Nyugaton a helyzet változatlan, ami az első világháború poklát és a katonaélet nehézségét alapvetően közvetlenül, vizualitással és hanghatásokkal kívánja bemutatni. Működik ez így? Igen. Kissé szájbarágós? Igen. Moziban jobb lett volna látni? Igen. Ha nincs otthon a szomszéd, és maximumra tekert hangerővel tudtok fülelni a távoli tüzérségi ütegek zajára, adjatok neki egy esélyt.