Ha létezik tragikus sors Hollywoodban, akkor Neill Blomkamppé mindenképp az. Na, de miért is? 2009-et írunk, a dél-afrikai direktor berobban a tudományos-fantasztikus filmek alfájával és ómegájával, a négyszeres Oscar-jelölt District 9-cel. Eddig nem rossz. Ezt követően viszont rendez egy Elysiumot 2013-ban, egy Chappie-t 2015-ben, majd egy Démonit 2021-ben, amiktől természetesen senki nem várt akkora csodát, mint amit első alkotásával elért, de az a fokozatos és állandó romlás, amit azóta tapasztalunk, rendkívül elkeserítő és megdöbbentő. Mára eljutottunk odáig, hogy Blomkamp nemhogy kockáztatni nem mer (ami az Elysiumnál és a Chappie-nél még tetten érhető volt), de filmtechnikai szempontból is összecsapott produkcióval házal. Erős és könyörtelen szavak ezek, de védelmembe szóljon (vagy épp jó kis támadási felületet adva), hogy jómagam is azoknak a sorát erősítem, akik még mindig látnak fantáziát a fickóban, mert a rendező produkciós cégének, az Oats Studios vállalásait elnézve nincs híján ötletekből.

Ma már szinte minden nagyobb nevű rendezőnek és színésznek van egy saját kis stúdiója, ami az esetek többségében kísérleti műhelyként funkciónál, ahol a művész az ötleteit gyűjtögetheti, összegezheti, majd próbafilmeket forgathat belőlük. E célt szolgálja a 2017 óta működő Oats Studios is, melynek kísérleti jellegű kisfilmjei a Netflixen is elérhetővé váltak. A tízepizódos antalógiasorozat 5-25 perc hosszúságú epizódokat tartalmaz, amik bár tematikájukat tekintve metszik egymást, egymástól teljesen eltérő történeteket vázolnak fel. A fő műfaji csapásirányt természetesen a sci-fi szabja, de Blomkamp előszeretettel alkalmazza a már sajátos stílusjegyként szolgáló ún. biohorror motívumait, továbbá a thriller és a dráma elemeit. A kisfilmek cselekményei néhol lekerekítettek, néhol nyitott véget kapnak, abban viszont megegyeznek, hogy a társadalomra, különböző ideológiai irányzatokra mindegyik reflektál a maga módján.

Mesterséges intelligencia, transzcendens, robotika, földönkívüli élet. Nagy vonalakban így lehet körbeírni azt a rendkívül összetett érdeklődési spektrumot, ami az Oatsban is visszaköszön. Vegyük példának az űrlényeket: kimeríthetetlen téma, az embereket valószínűleg mindig érdekelni fogja, hogy vajon mi rejtőzik odakinn az elérhetetlen sötétségben, és mi történhet az esetben, ha ez a valami vagy valaki ellátogat hozzánk. Magas labda egy rendezőnek, a megvalósítás azonban már komoly kreatív együttműködés eredményeképp tud hatásos lenni. Blomkamp éppen emiatt választotta a kisfilmek formátumát, amikben kénye-kedve szerint állíthat fel megválaszolást vagy részletes kidolgozást nem igénylő történetvázakat. Nem arról van szó, hogy összecsapott forgatókönyvvel áll neki forgatni, hanem kihasználja a kisfilm-formátum adta lehetőségeket, miszerint az alapkonfliktus következetes megkreálása a cél.

A sorozat egyik legismertebb epizódjában, a Rakkában például látunk egy űrlények által leigázott Földet és egy rabszolgasorba taszított emberiséget, de a megoldást mégsem kapjuk meg, csupán az arra vezető utat kövezi ki Blomkamp, amit egyszer talán egy egész estés filmben láthatunk majd. Vannak az Oatsban persze olyan részek is, amikből nehezen lehetne egy két és félórás sci-fi monstrumot összehozni (pl. a Főzzünk Bill-lel c. epizód, amiben egy tévéshop balul elsülésének lehetünk szemtanúi), de még ezekben is fellelhető a rendező értékkeresése és átfogó víziója, ami esetleg egy komolyabb koncepcióba könnyedén átültethető.

Blomkamp napjaink Robin Hoodja. Noha nem a szó szoros értelmében mondható felszabadítónak, de alkotásaiban - s ily módon az Oatsban is - visszatérő tényező az elnyomók és az elnyomottak viszonyrendszere. A Rakkában az emberek szenvedtek a földönkívüliek élősködő uralmától, az Isten c. részben értelemszerűen az ember-Isten függést ábrázolta sajátos módon, az Ádám-epizódokban pedig már az ember-ember és az ember-robot relációban feszegette Blomkamp a zsarnokság kérdéskörét. A fókusz tehát egyezett, a megközelítés ugyanakkor minden példában eltért. Válaszokat itt sem talál az ember, de még egy District 9-ben sem kapunk felold(oz)ást.

Az Oats ötletgazdagsága és szókimondása mellett technikai szempontból is dicséretet érdemel. A Rakka például, ami egyébként a már sokszor emlegetett District 9 társadalmi mondanivalójának tűpontos megfordítása, simán mellétehető a 2009-es klasszikusnak. Blomkampék egy percre sem vették félvállról a háttérmunkálatokkal járó feladatokat, és még az animációs epizódokban is kézzel tapintható a realista vizuális megjelenítés.

Az Oats megnézése után jogosan érzi úgy a néző, hogy bárcsak Blomkamp kezei alatt készültek volna el az enyhén szólva is megosztóra sikeredett Alien-folytatások. Ha viszont a későbbi filmjeit vesszük alapul, szintén érthető, ha a rendező zsenijét a kezdők szerencséjének tudjuk be. Nem szabad azonban egy gondolatébresztő rövidfilmet egy részletesen kibontott egész estéssel sem összehasonlítani, mert egy alkotót teljesen más célok vezérelnek egy-egy ilyen projekt levezénylésében, de el kell ismerni, hogy az Oats egy igényesen elkészített, remek castinggal ellátott (Sigourney Weaver, Sharlto Copley, Dakota Fanning) antalógiaszéria, ami fel-felidézi azt a Blomkampet, akit mi szerettünk és visszavárunk.