- Miért imádkozunk?

-  Hogy megköszönjük a Jóistennek, hogy vigyáz ránk.

-  De nem is vigyáz ránk.

Ez a rövidke párbeszéd indítja a filmet. Anya, lánya, papa, mama. A hangulat - amennyiben a lágy fényekből, a karácsonyi énekből és a csendből következtetünk, akár meghitt is lehetne, mégis, ami beárnyékolja ezeknek az embereknek a boldogságát, az a családfő nemléte. A kislány kérdezősködik és állít ("Nem fog hazajönni."), anya frusztrált és dühödt. Ennyit a szentestéről és a meghitt percekről. Anyát másnap elhurcolják orosz katonák egy munkatáborba - ennyit az egészről. Irén (Gera Marina), aki jól láthatóan magán hurcolja egy mindörökre elvesztett boldogság mázsás terhét, arra kényszerül - egyik napról a másikra -, hogy saját életéért küzdjön, melynek ára, hogy elengedje a múltat, elengedje az álmokat, az ábrándokat és kioltsa azt az utolsó, kósza reménysugarat. "Nem fog hazajönni." - a mondat, ami olyannyira szíven marta, végül kulcsfontosságúnak hathat a munkatáborban töltött hétköznapok alatt. A Jóisten meg persze messzire jár, a Szent Biblia lapjai is csak cigarettapapírnak jók.

Köbli Norbert forgatókönyvíró és Szász Attila rendező legújabb közös alkotása a magyar történelem egy olyan szegmensét kívánja megmutatni/ismertetni, amelyről egészen eddig nem készült nagyjátékfilm. Az 1944-'45-re datálható esemény lényege az volt, hogy a második világháború befejeztével orosz katonák fogták magukat és szovjetunióbeli kényszermunkára hurcoltak el férfiakat, nőket (különös tekintettel a svábokra), mondván, hogy most lesz alkalmuk újjáépíteni azt, amit a németek leromboltak Oroszországban. Persze ez is csak egy újabb láger volt, ahonnét nem volt kiút és ahol embertelen körülmények uralkodtak. "Málenkij robot" - ezzel az elnevezéssel írta be magát a történelemkönyvek lapjaiba. Kemény fizikai munkát kellett elvégezniük a fogvatartottaknak, amelyet vagy megcsináltak rendesen és legalább akkor kaptak meleg ételt, vagy alulmaradtak a normát illetően és éhezhettek, szenvedhettek. A kommunizmus idején mindez tabutéma volt, a túlélők nem beszélhettek arról, ami ott történt, csak a kilencvenes években kerültek ezek a dolgok nyilvánosságra. És ha már úgy adódott, hogy nyilvánosságra került, hát Köbli és Szász készített egy filmet is belőle.

Az Örök tél első fele a hétköznapokat, az egyik napról a másikra való túlélést mutatja be érzékenyen, remekbeszabottan, letaglózón. Nagy András téli, hófödte képeinek hála megelevenednek az időjárás viszontagságai, a térdig érő hó, a fagy. A bányák tüdőrohasztó mocska. Kamerája nem szemérmes, jól érzékelteti a körülmények súlyosságát, a helyzet kilátástalanságát, de mégis kerüli a túlzott naturalizmust. Nemes Jeles Saul fiával ellentétben (ha már trauma-filmről beszélünk) Szász Attila nem igazán sokkol vagy gyomrost ad, mint inkább tiszteletteljesen, mindazonáltal őszintén beszél nekünk kemény időkről. Nem hallgatja el azt, hogy a gyengék bizony csúnyán alulmaradnak (Döbrösi Laura emlékezeteset alakít a néma lány szerepében, akit Irén pártfogásába vesz), hogy ha épp nem a hideg vagy az éhhalál végzett a fogollyal, akkor valamilyen betegség (például tífusz) dönti le a lábáról. A főszereplő Irén karakterén keresztül azt is láthatjuk, mit tesz az emberrel ez az őrület és hogyan válik egy gondoskodó, jótét lélekből olyan valaki, aki ezentúl immáron saját túlélését teszi első helyre, amely eléréséért pedig hajlandó eltanulni a legfontosabb szabályokat Rajmund-tól (Csányi Sándort jó újra látni egy komoly szerepben), aki már elég régóta él ott, hogy tudja, mi fán terem az élni akarás. Szász azonban nem engedi, hogy főhősén az önzés kerekedjen felül, filmjén pedig a rideg cinizmus. A humánum bármennyire is halni készül, nem hullhat hamvaiba, a léleknek virulnia kell, a reménynek pedig mégiscsak élnie - még akkor is, ha ez sokak számára egyet jelent a halállal.

Szász Spielberghez hasonlóan áll az elmesélendő történethez, ami egyrészről örvendetes, másrészről picikét problémás. Az említett tiszteletteljességgel némi szentimentalizmus vegyül, amit csak aláhúzni látszik a film háromnegyedénél beszivárgó szerelmi szál, mely még éppen van annyira visszafogott, hogy ne szúrja túlságosan az ember szemét, de kevéssé élettel teli ahhoz, hogy emlékezetesnek bizonyuljon. A rendkívül erős kezdést tehát képtelen megtartani a film és óhatatlanul kicsit megtorpan az utolsó jeleneteknél, bármennyire is demonstrálják a záró képsorok is, hogy Szász Attila milyen jó rendező. Más részről hatása így is van a filmnek bőven (ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni), kezdve Gera Marina érzékeny, erős alakításától, Nagy András nagyvászonra kívánkozó képein át egészen Parádi Gergely finomra hangolt, de hangsúlyos zenei aláfestéséig. Minden képkockáról szépen és tisztán kiviláglik a nemes alkotói szándék, a karakterek iránti mérhetetlen empátia, a téma iránti elkötelezettség. Hogy ezek az emberek most azért fogtak össze, hogy elmeséljenek egy történetet, amit el kellett mesélni, egy történetet, amiről tudnia kell mindenkinek. Az eredmény pedig egy szép film, amire érdemes rászánni az időt és ami nem csak azért "fontos", mert fontos dolgokról beszél, hanem azért is, mert veszettül tehetséges emberek álltak mind a kamera előtt, mind pedig mögött. Fontos, mert a honi filmgyártás nívóját bőszen erősíti.