A '80-as évek akciófilmjeinek megvan a sajátos, korra jellemző atmoszférájuk. Ez alól az 1989-es Országúti diszkó sem kivétel, mely főként a kocsmai verekedései és Patrick Swayze toroktépő karizmája miatt maradhatott meg az emlékezetünkben. Doug Liman újrafeldolgozása első blikkre a tipikus felesleges remake-ek táborát erősíti, de az összképet tekintve van helye a palettán, főleg a mai streaminges felhozatalban.
Dalton (Jake Gyllenhaal) ex-MMA harcos, aki a múltja elől menekül. Épp kapóra jön számára egy állás, amikor is kidobóként kéne helytállnia egy kis floridai sziget kétes hírnevű bárjában. Hősünk úgy gondolja, szerencsét próbál, ám a helyi bűnszervezet feje le akarja romboltatni az Országúti diszkót.
Egy rebootnak, remake-nek akkor van értelme, ha képes némi többletet nyújtani, kicsit más aspektusból körbejárni a történetet, megtartva az eredeti mű erényeit. A '89-es Országúti diszkó finoman szólva sem volt bonyolult, sőt kifejezetten buta darab, de a tesztoszterontól fröcsögő atmoszférája és a főhős sármja gondoskodtak róla, hogy bizonyos körökben kultstátuszba emelkedhessen.
Liman filmje sok dolgot átemelt, ugyanakkor több esetben változtatott a felálláson. Dalton figurája sokkal érdekesebb, a drámája noha nem új keletű, ad a figurának egy mélységet. A leginkább szignifikáns elem viszont a humor beemelése, mely tovább színesíti a főhős jellemét. Kedves, szimpatikus arc, akivel szívesen elbeszélgetnénk egy bárban, nehéz felbosszantani, de ha elrobban az agya, ott valakinek reszeltek. Szuper például az első konfrontációja a helyi bunkókkal. Alaposan helyben hagy mindenkit, majd mosolyogva elviszi őket a kórházba és közli az ápolókkal, hogy milyen sérüléseket kell ellátni. Remekül áll az Országúti diszkónak, hogy a helyén kezeli magát, s noha vannak komolyabb szegmensei, az önazonosság végig körbelengi. Erre nagy szükség is van, mert a cselekmény egyébként tömve van illogikus és következetlen pillanatokkal.
A tétek, következmények súlytalanok, illetve az egész alapkonfliktus iszonyú blőd. Egy nagy befolyású bűnszervezet nem tud eltakarítani egy szimpla kidobót? Úgy akarják kifúrni a tulajt, hogy hetekig bemegy néhány tahó és fenyegetőzve széttörnek pár üveget és összevernek néhány embert? Nem volt annyi eszük, hogy felgyújtsák a helyet és a korrupt rendőrséggel eltussoltassák? Persze a kérdés költői, ha ezek létrejöttek volna, nem lenne film, mégis kevésbé érződne rapszodikusnak a végkicsengés, ha kicsivel több energiát fordítanak a forgatókönyvre. A másik kulcsfontosságú pont a bunyók. Láthatóan fontos volt az alkotói gárdának, hogy kitűnjenek az átlagból, így egy újfajta technikát alkalmaztak, ahol vizuális effektusok segítségével teszik hitelesebbé a pofonokat. A gond annyi, hogy hiába látunk néhány pofás kézitusát, ha sokszor leesik a képernyőről a CGI, ezáltal műnek érződik egy-egy harc.
Jake Gyllenhaal simán felér Patrick Swayze coolságához és sokat dob a filmen, de jó lenne, ha nem csak ilyen stílusú alkotásokra pazarolná a tehetségét. Muszáj kiemelni még az MMA legenda Conor McGregort, aki minden idők egyik legrosszabb alakítását hozza. Egészen elképesztő, hogy mit művel, de ebben a közegben mégis hozzátesz a miliőhöz az a túltolt, karikatúraszerű gonosz, amit életre kelt.
Liman munkája messze nem tökéletes, iszonyú primitív, a logikáját ízekre lehet szedni, a párbeszédek, konfliktusfeloldások borzalmasak, de képes kompenzálni a humorával, lazaságával és az atmoszférára sem lehet panasz. Nehéz rásütni a jó film jelzőt, de bűnös élvezetként korrekt szórakozást nyújthat. Lehet, hogy remake-ként sem a legjobb, de a változtatásai jobbára működnek, ez pedig önmagában is becsülendő.
