Az X, az idei év egyik, ha nem a legjobb horrorja. Ti West műve mind a témájával, mind a kivitelezésével egyszerre idézte meg a klasszikus slashereket, illetve képes volt friss és modern maradni. Vele párhuzamosan, kvázi titokban forgott le a Pearl, mely az X előzménye, a középpontban a címszereplővel, akinek a fiatal éveire koncentrálunk. A potenciál megvolt az alapanyagban, de West ezúttal egy nagyon más stílusú művet készített.

Pearl (Mia Goth) egy farmon él a szüleivel, de arról ábrándozik, hogy sztár lesz és táncolni szeretne filmekben. Édesanyja vasszigorral neveli, rokkant apját pedig gondozni kénytelen, így nehezen megy a gyakorlás, az álom pedig egyre elérhetetlenebbnek tűnik. Hősünk mégsem adja fel és minden követ megmozgat, hogy sikerrel járjon.

Előzetesen a legnagyobb kérdés számomra egyértelműen az volt, hogy mennyire alapoz egymásra a két film és vajon kis túlzással ugyanazt a művet fogjuk-e látni, csak egy másik szettingben. West elég hamar választ ad a kérdésre és világossá teszi, hogy a közös pont kimerül annyiban, hogy mindkét főszereplő híres akar lenni. Persze apróbb kapcsolódási pontokat fel lehet fedezni, de a történet gerince erre épül.

A Pearl önálló alkotásként is megállja a helyét, tehát az is tehet vele egy próbát, aki nem látta az X-et, noha az élmény úgy teljes, ha ismerjük az alapokat. A másik szignifikáns aspektus maga a horror köntös. A Pearl ugyanis elsősorban egy karakter és pszicho dráma, némi slasheres beütéssel, így aki arra számít, hogy végig a vérengzésen lesz a hangsúly, csalódni fog. Az expozíció hosszú, nem túl eseménydús, mégis nézeti magát. A komplett film remekül idézi meg az első világháborús korszak végnapjainak hangulatát. A spanyolnáthával némi aktuális pandémia kikacsintást is kapunk, illetve az összképből árad a Hallmark Channelre jellemző tévéfilmek atmoszférája. Mindezt teljesen tudatosan és kellően kiforgatva önmagából. Egy előzmény a legtöbb esetben arra szolgál, hogy felfedje az okokat, megválaszolja a miérteket. West kicsit ebbe is belepiszkál, ugyanis nem meséli el, hogy Pearl mitől olyan, amilyen, már kezdettől fogva látszik, hogy nincs vele minden rendben.

Tény, hogy előkerülnek olyan témák, mint a szeretetéhség, az elfojtott vágyak kiélése, az önös érdekek priorizálása, netán a szülői szigor, de a beteges viselkedés tényleges eredete nem derül ki konkrétan, igaz nem is érződik szükségesnek. A cselekmény, hasonlóan az X-hez, a második felében lendül bele, de itt sem fékevesztett tempóra kell gondolni, inkább egyre bizonyosabbá válik, hogy a főhős folyamatosan veszti el a kontrollt az élete felett és egyre inkább elhatalmasodik rajta az őrület. Számos emlékezetes jelenetet látunk, kezdve az anya kiborulásával egybekötött őszinteségi rohammal, a csúcspont azonban az utolsó negyed órában érkezik. A címszereplő vágatlan, szűk 8 perces monológja színészileg, érzelmileg és írásmódját tekintve is briliáns, hogy az azt követő borítékolható, mégis brutálisan erős szegmens végül eljuttasson arra a pontra, amit már az X-ből megismertünk.

A Pearl egy nagyon másmilyen darab lett, mint amire számítottam, ám ezt az előnyére tudta fordítani. Kevesebb horror, több dráma, melyet végig körbeleng valami nyugtalanító és érezzük, hogy egy időzített bombán csücsülünk. Mia Goth parádésat alakít, emellett az írásból is kivette a részét, úgyhogy le a kalappal előtte, viszi a hátán a filmet. Aki egy földhözragadtabb slasherre számít, az valószínűleg csalódni fog, de a Pearl egy remekül felépített, különleges alkotás, mely önálló produkcióként is megállja a helyét. Remélhetőleg jövőre napvilágot lát a 80-as évekbe elkalauzoló MaXXXine és ha képes egy ehhez hasonló színvonalat megütni, akkor a modern horror egyik legjobb trilógiájával leszünk gazdagabbak. Nem szeretném elkiabálni, de az eddigi két film alapján minden esély megvan rá, hogy West és Goth harmadszorra is odacsapjanak.