A 2016-os Vonat Busanba - Zombi expressz az elmúlt évek egyik legütősebb és legerősebb zombifilmjeként lopta be magát a filmrajongók szívébe. Köszönhető ez annak, hogy egy kiélezett, intenzív dramaturgiát párosított egyszerű, de mégis világos karakterviszonyokkal és karakterjátékokkal, amelyeket aztán egy határozott vonalakkal felvázolt kritikaként is értelmezhető volt az áldozathozatal, valamint az emberi önzőséget illetően. A nemzetközi sikerre való tekintettel az alkotók most mozikba küldték ennek a filmnek a folytatását. 

A folytatásokat illetően ugye van az az elkoptatott közhely, hogy egy második résznek minden tekintetben felül kell múlnia az első filmet. Előfordul, hogy ezt az íratlan nemszabályt összekeverik azzal, hogy minden külsőséget tekintve kell végrehajtani ezt a kontrázást és kevésbé kell törődni az olyan úri huncutságokkal, mint karakterábrázolás, vagy igazi, átélhető, személyes tétek. Sang-ho Yeon filmrendező a Peninsula: Holtak szigetében néhány évvel az előző filmben történt események után veszi fel a fonalat, elhagyva a már ismert karaktereket. Megismerjük Jung Seok-ot (Dong-Won Gang), az egykori katonát, aki épphogy megmenekült a zombik elől, néhány évvel később azonban anyagi megfontoltságból vissza kényszerül menni az elátkozott helyre, Incheon-ba. A küldetés a következő: négyen elmennek a zombik által elárasztott városba, felmarkolni a nagy összegű pénzt, mely egy kamion tartalmát képezi, majd vissza Hongkongba. Akármilyen egyszerűnek tűnik azonban, olyannyira sok benne a buktató, pláne úgy, hogy kiderül, a várost azóta nem csak zombik lakják, hanem egy csapatnyi túlélő, akik finoman szólva is elvesztették minden emberségüket, miután a kormány lényegében hátrahagyta őket. 

A Peninsula ha úgy nézzük, nagyobb, hangosabb és akciódúsabb az első filmnél. Sang-ho jóval több akciójelenetet zsúfolt bele filmjébe, a vonat adta relatíve szűkös kereteket pedig kibővítette azzal, hogy az egész várost megtette helyszínéül a film cselekményének. Nem elhanyagolható az sem, hogy igen impozáns helyekre nyúlt inspirációért: a premissza egyszerre juttatja eszünkbe John Carpenter Menekülés New Yorkból, illetve George A. Romero Holtak napja című filmjét. Elég csak ha arra gondolunk, hogy beküldenek valakit/valakiket egy helyre, ahonnan kijutni nehezebb, mint bejutni és ahol olyan emberek élnek, akik minden tekintetben a margóra szorultak - helló Carpenter. Ha ehhez hozzávesszük a zombikat és a katonákat, akkor pedig már meg is van a Holtak napja párhuzam. Az önállósított, moralitásukat vesztett katonákból és túlélőkből álló társadalom azonban inkább csak holmi kirakatként, főszereplők elé állított színtiszta akadályként funkcionál. 

Ami mindenképpen előnyére válik ennek a filmnek az az, hogy van neki egy dinamikus íve, aminek köszönhetően a két órás játékidő alatt mindent éreztem, csak unalmat nem. Egy-két jelenet kifejezetten impozánsan lett megrendezve (pl.: az ember-zombi gladiátorharc), néhány viszont dacára minden tempónak és dinamikának, inkább volt béfilmes hatást keltő. Ez a béfilmes hatás leginkább az akciójeleneteket jellemző sokszor rajzfilmszerű - rendben, hagyjuk a finomkodást: béna - CGI-nak köszönhető, ami egy idő után kissé önismétlő szcénákkal jár kéz- a kézben. Több az autós mutatvány, ami azt jelenti, hogy több lehetőség van arra, hogy tömeges zombik legyenek roadkill áldozatai, de ez alapvetően kevésnek hat, még ha fel is turbózzák egy-két hangos fegyverharccal. Itt tehát el is bukott a "tágítsuk a lehetőségeket azzal, hogy a szereplők már nem csak egy vonaton szoronganak"- alapötlete. Ironikus módon, mintha jobban megkötötte volna az alkotók kezét az, hogy több a lehetőségük. Az sem elhanyagolható probléma persze a filmmel, hogy a karaktereket épphogy csak odatették, épphogy csak kitaláltak nekik valamit, amiért éppen felvehetik a kesztyűt, de erősen érezhető volt az egész produktumon az, hogy csak a sikert akarták meglovagolni, igazán jó ötletük és értelmes gondolatuk az alkotóknak már kevéssé volt. Hiába próbálnak valamit kommunikálni felénk arról, hogy "ember embernek farkasa", erről már éppen eleget hallhattunk az előző filmben és láthattuk sokkal izgalmasabban tálalva. 

Nincs tehát új a nap alatt, akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgokat, a Peninsula egy olyan folytatás, ami nagyobb és hangosabb, de minden más tekintetben (intenzitásban, karakterábrázolásban és ún. mondanivalóban) alulmarad elődjével szemben. Pedig alapvetően arról sem sírt az, hogy egy vaskos társadalomkritika akar lenni - szemben mondjuk a kvázi kifejezetten ezzel a céllal készült Romero-filmekkel. Egyszerűen csak piszok jó érzékkel dramatizálta a főszereplők közti konfliktusokat és jó érzékkel ismerte fel azt, hogy az ember milyen. Itt nem maradt más, csak a maradék, a véres cafatok. Egy ideig-óráig szórakoztató, elvan vele az ember, de adni semmi újat és semmi maradandót nem ad. Egy péntek esti másodvonalbeli zombifilmnek megteszi. De ennél azért sokkal többet kellett volna nyújtania.