Pierre Morel azon európai rendezők közé tartozik, akik egy korrekt hazai mozi (B13 - Bűnös negyed) után lehetőséget kaptak, hogy Hollywoodban bizonyítsanak. Morel élt a lehetőséggel, az első Elrabolva egy kiváló zsánerfilm lett, de az utána következő Párizsból szeretettel is meglepően szórakoztatónak és működőképesnek bizonyult. Legutóbb a Gunman azonban csúnyán félrement, most viszont itt a lehetőség a javításra a Peppermint képében.
Riley North (Jennifer Garner) családját egy lövöldözés során megölik, a tetteseket felmentik, így hősünk a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Egyre többen állnak az önbíráskodó nő mellé, aki végre tesz a bűnözők ellen.
A Peppermint nálam alapból hátránnyal indult, mivel kifejezetten ellenszenvesnek tartom Jennifer Garnert. Ebben a zsánerben pláne. Ami az Aliasban működött bő 15 éve, az mára végleg elveszett, bár ott az alapanyag is sokkal erősebb volt. Aztán az Elektrában (és a Daredevilben) láthattuk mennyire nem képes egymaga elvinni a hátán egy akciófilmet (nyilván ott a kivitelezés is pocsék lett, de ez nem mentség), de mindenkinek jár egy esély, lássuk tud-e bizonyítani, még ha az alapanyag nem is túl acélos.
Mert a Peppermint senkit sem az egyediségével fog levenni a lábáról. Az első harmad felvezetéssel telik, megismerjük az idilli családot, ami anyagi gondokkal küzd (persze a családi ház és a két kocsi befigyel), de boldog. A mexikói kartell ezt a harmóniát töri meg, Riley addigi életével együtt. Morel nem szórakozik, kifejezetten gyorsan lezavarja ezt a szegmenst, ami nem gond, szimplán borzasztóan felszínes lesz tőle a film. A főhős eltűnik öt évre, nem tudjuk hova, annyi derül ki, hogy megtanult verekedni és bánni a fegyverekkel. Ezt a koncepciót eleve ízekre lehet szedni, holott nyilván nem kell minden mozzanatban a logikát keresni, de a Peppermint olykor bántóan ostoba. Ahogy a szereplők viselkednek, Riley bosszúhadjáratának részletei, a kínosan gyenge dialógusok és ez csak a jéghegy csúcsa.
A villódzó vágás stílusa végtelenül gagyinak hat, egy idő után pedig kimondottan irritáló, a karikatúraszerű gonosz pláne. A cselekmény tehát millió sebből vérzik és leginkább az a baj, hogy semmi önirónia nincs benne, túl komolyan veszi magát. Pedig amikor nem akar szólni semmiről, csak bűnös élvezetként hullákat gyártani, akkor egész jól működik. A házban zajló tűzpárbaj vagy a laboros rajtaütés remek lett, naturalista és kendőzetlen, itt-ott John Wick szintre emelve a zúzást. Kár, hogy ebből kevés van és az is csak pár pillanatig tart. Ez pedig jellemző az egész filmre. Lép valami merészet vagy váratlant, de néhány perccel később húz egy hihetetlen bagatell dolgot. A legjobb példa erre a csavar az utolsó harmadban, ami ötletes, de semmi funkciója nincs főleg a végkifejlet fényében.
Morel próbálkozik, de úgy tűnik nem tud kitörni a középszerből, bármennyire is igyekszik. A Peppermint legnagyobb előnye, hogy nem fél véres lenni, leginkább a 90-es évek zsánerfilmjeit idézi, noha mindezt nem túl egyedien teszi. Dugig van nyomva sablonokkal, hemzseg a logikai bakiktól és nagyon komoly szeretne lenni. Tipikus szombat esti véres matiné, amit a kereskedelmi csatornák adnak, csak ilyenből kismillió van a piacon. De legalább másnapra elfelejtjük.