"Az én testem." - hangzik el a film egy pontján a Vanessa Kirby által megformált Martha szájából. A film érezhetően osztja ezt a hozzáállást, ám a Marthát körülvevő emberek már kevésbé képesek ezt átérezni. Mundruczó Kornél legújabb filmjében (amely egyben az első angol nyelvű alkotása) egy balul elsült otthonszülés lelki és jogi következményeit mutatja be és tárja elénk. Nyersen, őszintén, ám érzelmektől nem mentesen tálalva. 

A kezdő képsorok, amelyekről már a bemutatót megelőzően sokat cikkeztek, magát a szülést mutatják be. 20-21 percnyi vágatlan snittet láthatunk, melyben Vanessa Kirby igyekszik életet adni babájának egy bába segítségével. Tankönyvbe illő nyitány, benne van minden, amit tudni kell a két főszereplőről és a közöttük lévő kötelékről, amely a későbbiekben rohamos tempóban kezd szétfoszlani. Tankönyvbe illő abból a szempontból is, hogy érzelmek egész skáláját mutatja be: könnyedén indul, minden komplikáció nélkül, simulékonyan. A bába (Molly Parker) érkezésével a remény csak nő, hogy minden rendben lesz. Martha küzd, pokolba kívánván az egészet, férje pedig támogatólag fogja a kezét, segít neki. Nyers képsorok, mégis van bennük valami eredendő, csiszolatlan szépség, amit az elemi fájdalom és gyötrelem bunkósbotjával csap agyon Mundruczó a jelenet befejeztével. A baba pár másodpercet él. Minden oda. Áttűnés feketébe. Ugrunk az időben. 

Ami ezt követi, az egy fájdalmas, meglehetősen kellemetlen, de tisztító jellegű utazás egy megtört nő lelkébe, aki családjával együtt, de lelkileg azoktól elkülönülve próbálja túltenni magát a történteken, miközben a szülést levezénylő bába hibájából kifolyólag bíróság elé kerül. A film Mundruczó állandó alkotótársának, Wéber Katának a forgatókönyvéből készült, amelyben saját élettapasztalatát dramatizálta - már ez a puszta tény is ad az alkotásnak egyfajta hitelességet és személyességet, amelyet talán egy férfi író nem feltétlen tudott volna ugyanígy abszolválni. Nyilvánvalóan ennek a perspektívának is köszönhető, hogy itt legfőként Martha szemszöge érvényesül, az ő anyasága, nőisége az, amely középpontba kerül és bár a környező tényezők ugyanolyan fontosnak bizonyulnak, mégiscsak őt követjük, vele tartunk, őt próbáljuk megfejteni és vele próbáljuk átélni a gyászt. Ami a rendezőt illeti, szakítva picit a magyar filmes színtérrel és azzal, hogy a műfajiságot injektálja bele társadalmi kérdések boncolgatásába (Fehér isten; Jupiter holdja), ezúttal egy jóval tradicionálisabb, de annál fájóbb és élesebb drámát tett le az asztalra, amelyben benne van minden tehetsége, rendezői elhivatottsága és érzékenysége. Azzal a céllal, hogy üzenetüket és történetüket minél több ember felé legyenek képesek kommunikálni, amerikai színészekkel, angol nyelven forgatta le filmjét.

Ez a nemzetköziség, ez az amerikai közeg szerencsére nem tompította a rendező egyébként filmről filmre változó és alakuló formanyelvi stílusát és világát, valamint markánsan kritikus világnézetét, sőt, ami még jobb, hogy talán pályafutása legjobb és legkomplexebb mozgóképét tette le az asztalra. A Pieces of a Woman a direktor előző filmjeihez képest jóval érzelmesebb, viszont egy percre sem lendül át abba a fajta szentimentalizmusba, ami esetlegesen sajátja az amerikai produktumoknak. Az itt jelenlevő érzelmek a film nagy részében elfojtva érkeznek, ritkábban gejzírként kitörve, hol negatív impulzusokként, hol pedig jól irányzottan, katartikus ütemben. Ebből a szempontból abszolút meglepett a rendező, hiszen bár filmjeit eddig is kedveltem, ilyen húrokat még nem tudott megpendíteni és rendkívüli örömmel tölt el az, hogy ennyire képes volt saját magát - úgymond - újradefiniálni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő és Wéber Kata ezt követően milyen témához és milyen filmhez fog nyúlni, mert biztos vagyok abban, hogy ők nehezen fognak tudni igazán félrenyúlni. 

Ahogy néztem a filmet, úgy jutottak eszembe John Cassavetes rendezései, párkapcsolati drámái, valamint Noah Baumbach 2019-es Házassági története. Előbbi főként az érzelmek pőre, csiszolatlan ábrázolása miatt, utóbbinak pedig az attitűdjét tudnám idecitálni. Ahogyan Baumbach mozija, úgy a Pieces of a Woman is egy olyan töréssel indul, amelyet hőseinknek át és túl kell élni, ám mindkettő esetében egy idő után jócskán eltolódik a figyelem és elfelejtődik, honnan indult mindez és kiről/miről beszélünk, hogy aztán a gyász egy rosszul irányzott bosszúvágyba forduljon át. A bába sorsát ugyan csak közvetve követjük nyomon (épp csak halljuk, ahogy beszélnek róla), de nem is kell ennél több - jelenléte és személye így is kulcsfontosságú a megfelelő jelenetekben. A film csak az utolsó harmadban lép be a tárgyalóterembe, nem sok időre, nem elvonva a figyelmet a lényegről: Martháról és az ő drámájáról.

Vanessa Kirby és Shia LaBeouf az egész film alatt letaglózó alakítással hozzák a dühöt, kétségbeesést, frusztrációt és lemondást, hitelesen ábrázolva azt, miként idegenedik el egymástól két ember, aki azelőtt mindenben számíthatott egymásra. Mindkét színész más és más temperamentummal veti bele magát: Kirby csendesen tűrve és szenvedve, Shia hol agresszív és impulzív, hol megtört és magatehetetlen, zokogó és zugivó férfiként. Ha most rendesen működne minden a világban, akkor borítékolható lenne mindkettejük számára az Oscar-jelölés. A rendező sokszor csak apró jelenetekben, minimál dialógussal mutatja meg kettejük eltávolodását. Szitkok, vádaskodások, vagy dühödt, minden érzékiséget nélkülöző szexuális közeledés az, ami illusztrációjává válik ennek a kellemetlen állapotnak. Mindeközben nem túl tolakodó, de egyértelmű és találó szimbólumként bizonyos időközönként elénk tárul egy még el nem készült híd látképe, jelezvén a tátongó űrt, ami szereplőink között leledzik.

Na de mégis kinek a gyásza ez igazán? Merülhet fel a kérdés a film megtekintése során. A férjtől kezdve a feleség édesanyján át egészen a sajtóig és az orvosokig a veszteség más és más spektrumát láthatjuk. Mindenki szószólója a saját igazának: az orvosok a bába vesztét kívánják, ahogyan az apa és az anyós is. Utóbbi szerepében Ellen Burstyn-t láthatjuk, aki csodálatosan hozza a kezdetben antipatikus, ám végére lassan emberivé váló anyát. Más kérdés, hogy az egyik nagymonológja bár kulcsfontosságú sok szempontból, kicsit kilóg a sorból. Egyedül Martha az, aki nem nyilatkoztat ki semmit. Nem próbálja meg a film mindenáron szavakba önteni azt, hogy mit érez, csendes jelenetekkel többre is megy: hol csak a fürdőkádban ül, hol egy ruházati üzletben nézi a gyerekruhákat. Fakó, emberi darabként próbálja összerakni magában a történteket. Mindeközben körülötte mindenki annyira tudja, hogy mi a helyes út. Ő nem. Hogy is tudhatná. Mert legyen ez a tragédia akármennyire megrázó mindenki számára, a pozíciója mégis különleges és senki a családjában, vagy környezetében nem élte át azt, amit ő átélt. Ennek a hallgatásnak és elfojtásnak a könnyfakasztó és katartikus hozadéka a film végi monológja, amely tökéletes, kerek pontot tesz a történet végére. Az ő teste, az ő legnagyobb vesztesége. Az ő élete. A filmet pedig keblemre ölelem mindennel együtt.