Pár hónapja ért véget a Maggie-Negan párosra fókuszáló Dead City első évada, azonban nem kellett sokáig nélkülözni a The Walking Dead-univerzumot, hiszen szeptember elejével máris megérkezett a következő spin-off. A Daryl Dixon címre keresztelt sorozat Norman Reedus közönségkedvenc karakterét tette meg főhösnek, aki kétségtelenül hatalmas utat járt be az anyasorozat eleje óta, és nem csupán a személyiségét tekintve.
Tudniillik Daryl egyáltalán nem létezett Robert Kirkman alapul szolgáló képregényében, ezért is említésre méltó, hogy egy eredeti ötleten alapuló, kezdetben kissé egysíkú karakter ma már önálló szériát visz el a hátán, nem is akármilyen minőségben.
Már a The Walking Dead utolsó pár évada is nyilvánvalóvá tette, hogy Daryl képes megállni a lábán központi figuraként, azonban a saját sorozata kezdetben egy Carollal (Melissa McBride) közös kalandként indult. Daryl és Carol dinamikájáért már az anyasorozatban is rajongtam, ezért a színésznő kilépése után inkább mérsékelt érdeklődéssel, mintsem lelkesen vártam a szériát, ami a pilotjában szerencsére megmutatta, hogy lehet még erős atmoszférát teremteni ebben a világban.
A Daryl Dixon felütésében a főhőst hullámok sodorják Franciaország partjaira, ráadásul meglehetősen ködösen beszél arról, hogy hogyan jutott el akarata ellenére idáig. Az egyértelmű, hogy nem tervez hosszú maradást, ezért útra kel, hogy segítséget találjon, és visszajusson hazájába. A pilot nem kapkod, ami kifejezetten jól áll neki. Az első felében perceken át mutatja Daryl hosszú vándorlását, és ha már a Dead Citynél is jóleső volt a környezetváltás, ez itt hatványozottan igaz: az európai helyszíneken való forgatás gyönyörű képeket eredményezett, a korábbi sorozatok túlnyomó sterilsége után jó volt látni ennyi igényes beállítást. Ráadásul az epizód második fele végig egy apácazárdában játszódik, ahol a készítők a belső tereknél is ügyeltek a részletgazdag, realisztikus kialakításra.
Jól jelzi az idő múlását és a trendek változását, hogy a Daryl Dixon pilotja nem rohan egyik akciótól a másikig: az epizód végi nagyobb konfrontációig mer elidőzni az új helyzet és az új szereplők bemutatásán. Egy jelenetben például a címszereplő forró fürdőt vesz, miközben a Clémence Poésy által alakított Isabelle-lel a múltban szerzett sebeikről beszélgetnek. Ez a pár perc mindkét karaktert árnyalja anélkül, hogy időhúzós helykitöltés érzetét keltené két zombitámadás között, amely mentalitás a teljes epizód szerkezetét meghatározza.
A harcos apácák koncepciója persze kissé megmosolyogtató, de teljesen hihető (végső soron nekik is szükségük van önvédelemre), emellett a vallás témája is most először jelenik meg érdemlegesebben a The Walking Dead-univerzumban. A zárda méltányos bánásmódban részesíti Darylt, és bár azt hihetnénk, hogy ez a fajta vendégszeretet az apácák hitéből fakad, a férfit valójában egy igen fontos misszióval akarják megbízni: juttasson el egy tinédzser fiút, Laurent (Louis Puech Scigliuzzi) az ország másik végébe, akire egyfajta messiásként, az emberiség újbóli reményeként tekintenek. Ez az alaphelyzet egyelőre szembetűnően hajaz a The Last of Us-ra, szóval az már a továbbiakon fog múlni, hogy mennyi ötletet visznek bele.
Ha valaki továbbra sem érti, hogy mi szükség van új The Walking Dead spin-offokra, a Daryl Dixon egyelőre pozitív ellenpélda erre a kérdésre. Azzal, hogy egy másik kontinensre helyezte át a cselekményét, képes valóban új színt vinni ebbe az apokaliptikus világba, mindemellett visszafogottságával és különleges hangulatával az anyasorozat korai évadait idézi meg, amikor még nem a szüntelen fegyverropogás, hanem a reménytelenség, az intrika, a horror teremtett izgalmat.
Persze a pilot nem váltja meg a világot, és valószínűleg nem ez fogja ismét a csúcsra emelni a franchise-t, de akár az is bátran próbálkozhat vele, aki valahol Negan után elengedte az eredeti szériát. Ha sikerül fenntartani ezt az atmoszférát és több eredetiséget belecsempészni (a savas vérű zombivariáns ígéretes kezdésként), megérheti hétről hétre követni Daryl francia kalandját.