Sokakat meglepett (és ez esetben aligha hiszem, hogy csupán egy nézőcsalogató reklámfogásról van szó), amikor Alex Garland bejelentette, hogy legújabb filmje, a Polgárháború lesz a - határozatlan időre szóló - rendezői hattyúdala. A forgatókönyvíróként indult brit filmes kereken tíz évvel ezelőtt dirigálta le első egész estés moziját, az azóta kultstátusznak örvendő Ex Machinát, amit 2018-ban a Netflixre "száműzött" Expedíció, 2020-ban pedig a fájóan kevesek által ismert Devs című minisorozat követett. A sci-fi vonalat 2022-ben, a felettébb megosztóra sikeredett Ők című testhorrorral törte meg a rendező, és most úgy tűnik, jó időre utoljára olvashatjuk Garland nevét stáblistán ebben a minőségben. A Polgárháború nem lett egy könnyed búcsú, de amint az várható volt, szerencsére többet is kínál annál, mint aminek az első beharangozók sugallták.
Az egyáltalán nem túl távoli jövőben brutális polgárháború forgatja a feje tetejére az Egyesült Államokat. Az összecsapások már a végükhöz közelednek, mivel a Nyugati Erők katonái lassan elérik Washingtont, ahol nem kisebb személyt, mint magát az amerikai elnököt (Nick Offerman) akarják likvidálni. Négy elszánt újságíró, köztük a legendás hadifotós, Lee Smith (Kirsten Dunst) ezért versenyfutásba kezd az idővel, hogy a Texas és Kalifornia szövetségéből született csapatok előtt érjen a fővárosba. Céljuk, hogy még életében lencse-, illetve mikrofonvégre kapják azt az elnököt, aki lebombázta a saját országát. Az öngyilkos küldetés azonban még a vártnál is szörnyűbb veszélyeket tartogat a tudósítók számára.
A Polgárháború a maga 50 millió dolláros büdzséjével rekordot döntött a művészfilmgyárként elhíresült A24 stúdió történetében, kifejezetten örömteli hír viszont, hogy a nagyvásznon minden egyes elköltött centnek nyoma van. A lerabolt és lebombázott államok látványa torokszorító, az akciószekvenciák mind operatőrileg, mind a lenyűgözően összetett hangkulissza tekintetében iszonyúan immerzívek - nem csoda hát, hogy a nagyobb multiplexekben IMAX-ben is vetítik Garland provokatív alkotását. Mindettől függetlenül azért fontos megjegyezni, hogy aki egy 109 perces akcióorgiát remél a Polgárháborútól, az némileg csalódni fog, mert ez sokkal inkább egy (sajnos nem is annyira) disztópikus road movie, amiben hőseink az ország átszelése közben, városról városra tapasztalják meg a hosszú hónapok óta fennálló krízishelyzet valódi poklát.
A film főszereplői haditudósítók, akik a fronton harcoló katonákhoz hasonlóan folyamatosan az események sűrűjében vannak, ám az ő kezükben a fényképezőgép az egyedüli fegyver. A háború kimenetelét ők nem tudják befolyásolni, de a tetteik ettől még nem kevésbé hősiesek: az utókor okulására örökítik meg a felfoghatatlant és az elképzelhetetlent. Garland azonban kíméletlenül szegezi nekünk a kérdést, tanul-e valójában bármit is az emberiség a történelem hibáiból. Milyen morális felelőssége van a fotográfusnak, aki testközelből, történése pillanatában fényképezi le a halált? Milyen mértékben maradhat szenvtelen megfigyelője az újságíró a szeme láttára zajló tragikus, de adott esetben még megváltoztatható eseményeknek? A Polgárháború nem ad konkrét válaszokat, és pont ettől olyan nyomasztó. Önvizsgálatra, gondolkodásra, vitára sarkall, miközben maga is tisztában van azzal, hogy ilyen embertelen helyzetekben nem létezik helyes döntés. De muszáj cselekedni valamit, és ha más nem, ez az egy dolog legalább mind a négy főhősben közös.
Kirsten Dunstot a 2021-es A kutya karmai közt óta nem láthattuk nagyjátékfilmben, pláne nem ilyen fontos szerepben, de éppen jókor jött neki Lee Smith sokat látott, megcsömörlött és kiégett karaktere. Meglepően erős a vásznon való jelenléte, bár nem dolgozik nagy gesztusokkal, de talán pont ettől annyira hiteles minden jelenete. Az ő alakításához az adrenaline junkie Joelt megformáló Wagner Moura szenvedélyes játéka ér fel a leginkább, akinek nem mellékesen a Polgárháború kevés, de annál emlékezetesebb humoros pillanatát köszönhetjük. Cailee Spaeny minden tőle telhetőt kihoz a feltörekvő hadifotós, Jessie nagyon bizonytalan, de tettre kész karakteréből, a forgatókönyv viszont nem bánik túl kegyesen vele, az ő szájába ugyanis az esetek többségében meglehetősen papírízű mondatokat ad Garland. Akit azonban kivétel nélkül minden kritika ki fog emelni, az a félelmetesen zseniális Jesse Plemons, akinek mindössze egy alig ötperces szerep jut, és egy névtelen ellenséges katonát alakít a filmben. Vérfagyasztó játéka teszi felejthetetlenné a Polgárháború egyébként is leghorrorisztikusabb jelenetét - nagybetűs színészi mesterkurzus tehát, amit Plemons itt előad.
Az előzetesek láttán sokan a felhergelt trumpisták által vezetett capitoliumi ostromra adott reflexióként értelmezték a Polgárháború alapkoncepcióját, de Garland okosan megoldotta, hogy filmje egy ennél jóval tágabb keretben is értelmezhető legyen. Ebben a világban, vagy ebben az Egyesült Államokban, ha feltétlenül ragaszkodni akarunk a sztori lokációjához, a politikai nézet a legkevésbé döntő a háború mibenlétét tekintve. Többször elhangzik a filmben, hogy ebben a harcban nincs jó vagy rossz oldal, egyáltalán nincsenek oldalak, valaki pusztán azért lövi a másik embert, mert az is lő őrá. Mások aszerint hagynak életben vagy végeznek ki valakit, hogy az adott személy Amerika melyik részéről származik. Ebben az apolitikus megközelítésben viszont egy sokkal tragikusabb üzenet rejlik, miszerint egy ilyen tarthatatlan és borzalmas állapot a vélt vagy valós "diktátor" eltüntetésével sem szűnik meg, maximum átalakul.
Néhol kicsit patetikus, máshol előfordul, hogy didaktikusba hajlik, és jó eséllyel a finálé egyik narratív megoldása sem fogja elnyerni mindenki tetszését, de valamennyi hibájával együtt is az év egyik legütősebb, mondanivalójában pedig a legaktuálisabb alkotása lett a Polgárháború. Alex Garland soha nem szórakoztatni, hanem provokálni és kizökkenteni akarta a nézőit, s ezt a szándékát a legújabb és talán (de remélhetőleg nem) utolsó rendezésében kommunikálja a leghangosabban. Isten áldjon minket, hogy víziója tényleg csak vízió maradjon.
