Kifejezetten megörültem, amikor bejelentették, hogy nagy költségvetésű horror készül kis hazánkban. Ideje volt már, hogy végre itthon is készüljenek olyan zsánerfilmek, melyek a borzongani vágyók igényeit elégítik ki. Mint a műfaj rajongója, izgatottan vártam, hogy mivel rukkol elő a Trezor és A vizsga rendezője, Bergendy Péter és bár az elvárásaim nem voltak az egekben, mégis nagyon szerettem volna, hogy jól sikerüljön a Post Mortem. Sajnos nem így lett.
Az első világháborúnak vége, a fegyverek helyett pedig már a spanyolnátha szedi áldozatait. Tomás (Klem Viktor) elhunytakról készít fotókat, hogy a családtagjaik még egyszer, utoljára "élőnek" láthassák őket. Egy kis faluba vezet az útja, ahol furcsa dolgok történnek. Megismerkedik egy életvidám kislánnyal, hogy aztán ketten próbálják felgöngyölíteni a rejtélyt.
Megkockáztatom, kevesen várták nálam jobban a Post Mortemet, s noha szó nincs róla, hogy egy műfajt megreformáló darabra számítottam, egy profin kivitelezett, erős közepes zsánerfilmre mindenképp jó volt az alapanyag. Számos amatőr, illetve független hazai horror látott már napvilágot, abban azonban mindenképp úttörő Bergendy munkája, hogy ez az első, nagy költségvetésből készült, kommersz magyar horror. Én személy szerint ennek piszkosul örülök, de ahogy néztem a művet, úgy lettem egyre kedvtelenebb. Ki is fejtem, hogy miért.
A felvezetés nem rossz. A háborút megjárt Tomásnak egy halál közeli látomásban jelenik meg a kislány, akinek hatására elutazik az ominózus faluba. Az emberek bizalmatlanok, félnek, sok a temetetlen halott. Ez egy remek koncepció, tele misztikummal, az összkép mégsem működik. A Post Mortem kis túlzással mindent rosszul csinál. A karakterek súlytalanok, Tomás és a lány kapcsolata valamiért nagyon szoros, már-már abnormálisan, s tény, hogy mindkettejüknek volt dolga a halállal, ez önmagában nem válasz. Ehhez képest úgy viselkednek, mintha évek óta országos cimborák lennének. A komor és depresszív környezetben a kisasszony érthetetlen módon folyamatosan pajkosan vigyorog, eközben a főhős meg sem próbál utánajárni, hogy mi, illetve miért lehet meg az a bizonyos kapcsolat köztük. A zárásban kapnánk valamiféle magyarázatot, de addigra már mindennemű értelem kiveszik a filmből.
A súlytalanság nem csak rájuk igaz, a mellékszereplők nemkülönben rosszul vannak megírva. Következetlenül viselkednek, döntéseik ellentmondásosak és mellőzik a logika minden formáját. Az egyik hölgy például azt nehezményezi, hogy senki nem hisz neki, holott addigra már a fél falu látta a jelenéseket, vagy tapasztalt hasonlót, most akkor hogy is van ez? Olyan érzésem volt néha, mintha minden kísértetsztoriból felhasználtak volna egy-egy sablont, de arra már nem fordítottak energiát, hogy koherens egésszé gyúrják össze az elemeket. Apropó, elemek. Horror fronton próbálkozik tisztességgel a film, igyekszik rendre a frászt hozni ránk, ami egy-két esetben talán össze is jöhet, de az ijesztgetések többnyire céltalanok, és fokozatosan válnak egyre röhejesebbé.
A láthatatlan fenyegetés magában hordozza a zsigeri borzongást, de a sejtetés fokozatos elhagyásával megölik a misztikumot, illetve ahogy itt a kísértetek felkapják, vagy marionett bábúként dobálják az embereket, egy idő után szimplán nevetséges. Motiváció gyanánt egy félmondatot hintenek el, ám valódi oknak ez édeskevés. Ugyanez elmondható a megoldásról. Tomás "utazása" az utolsó harmadban talán a leghangulatosabb szegmens, mégis, amilyen megmagyarázatlanul, egy huszárvágással lezárják a konfliktust, az minimum szemöldökfelvonásra késztet és akkor még finom voltam.
Jelenetről-jelenetre szét lehetne cincálni, hogy mi hibádzik a filmmel, de elsősorban a rosszul megírt forgatókönyv a ludas, illetve olyan érzésem volt, hogy Bergendy-nek semmi kedve nincs ehhez az egészhez. Mintha a színészeket nem instruálták volna, rengeteg a kontinuitásbeli probléma, s többek közt a helyszínről is lerí, hogy egy skanzen, nem autentikus század eleji falu. Természetesen akadnak hatásos pillanatok, atmoszferikusabb részek, főleg az első harmadban, de az összkép annyira érdektelen, súlytalan, se füle-se farka hatást kelt, hogy az roppant bosszantó. Nagyon akartam szeretni, egyáltalán nem volt célom bántani, de a Post Mortem mindent megtett azért, hogy ízekre szedjék. Valahol mégis örülök, hogy készült végre egy klasszikus, mozifilmes horror hazánkban, és szeretném, ha még lennének társai, csak kicsit több odaadással, nagyobb szívvel, az itt említett hibákból tanulva veselkedjenek neki a kedves filmesek.