Gyakran sütik rá a jelenlegi hollywoodi szórakoztatóipari termékekre kritikusok és nézők egyaránt, hogy agyatlan tucattermékek, amelyek a látványt, aminél nagyobb robbanásokat és CGI hegyeket az ész, a szív, a logika, a fizika (*köhög... Halálos iramban *köhög...) fölé emelik. Védelmezői viszont éppen ennyiszer hajtogatják azt, hogy "Kikapcsolódni járunk a moziba. Az ilyen szemrágógumik pont arra valók, hogy letegyünk az agyunkat a popcorn és a kóla mellé két órára." és ha lényegesen kevesebbszer - elvégre nem lehet minden ilyen filmet ezzel mentegetni, pláne ha az a készítői szándékkal ellentétes - de nekik is igazuk van. Utóbbira jó példa Dwayne "The Rock" Johnson mozija.
Annak persze nem kirívó, már a moziból jövet ki is ürült a szervezetünkből és igazán a lejátszóba sem fogjuk tenni, de egy-egy elcsípett délutáni vetítéskor a TV-ben tényleg jól fog esni. A Rampage - Tombolás ugyanis igazi, nagybetűs, felvállaltan buta B-mozi, amibe azért némi szív is szorult. Ez az örökkévalósághoz ugyan még rettentő kevés, de arra a két órára pont megfelel, akik agykikapcsolásra vágynak.
Ebben már Johnson neve is garanciának számít, aki valószínűleg sohasem lesz Oscar-díjas színész, de azt ellehet mondani, hogy jó érzékkel választ a kvalitásaihoz szerepeket. Pontosabban mind ő megtalálta a csupa szív természetéhez illő figurákat, mind a producerek meglátták ennek kifizetődőségét, vagyis azt, hogy ez vala jó nézőnek és stúdiónak egyaránt (a kritikusok meg le vannak ejtve, ha kell). Johnson most éppenséggel egy Davis Okoye nevezetű főemlős kutatót, állatkerti gondozót és ex-katonát alakít (tényleg!), akinek a munkája a mindene. Különösen közel áll a szívéhez a George nevezetű gorilla, akivel jó haverok, hol bemutatnak, hol ökölpacsiznak egymásnak (tényleg!), de egyszer csak Georgie boy növekedésnek indul és nem a spenót hatására. Egy gonosz multikonszern titokban az űrben kísérletezett, amelynek a "termékei" egy apró balesetet követően a Földön kötöttek ki és megfertőzték az albínó gorillát, valamint egy krokodilt és egy farkast is. Nem csoda, hogy izmozó tudósunk összeakad egy genetikussal (Naomie Harris), egy kormányügynökkel (Jeffrey Dean Morgan) és a gonosz vállalat gonosz vezetőivel, egy testvérpárral (Malin Akerman és Jake Lacey), akiknek megvannak a terveik az egyre nagyobb monsztákkal, akiket valahogy azért csak le kéne zúzni a fenébe.
Ezzel a felállással az ember azt hinné, hogy előbb találkozik a Syfy csatorna valamelyik késő esti sávjában egy kiadós Sharknado maraton után, azonban a Johnsonnal harmadjára együtt dolgozó Brad Peyton (Utazás a rejtélyes szigetre, Törésvonal, Kutyák és macskák: A rusnya macska bosszúja) eddigi karrierjét tekintve az efféle mozik körül sündörgött és jelen esetben még a Midway 80-as évekbeli játéka is szolgáltatta az alapot.Ami annyiból állt a (játék)történészek és hardcore geekek szerint, hogy az említett szörnyekkel kellett zúzni. Ez viszont forgatókönyvnek kevés volt, ezért kellett a fenti zagyvaságot köré építeni, ami lássuk be, nem is sikerült. Johnsonnak az elmúlt évekből voltak jobb szerepei is, ahol nem óriási CGI lények lopták el előle a showt, akikről a film közepe táján - beleértve az amúgy kedvelhető főemlőst is - a készítők megfeledkeznek, hogy a mondvacsinált emberi kapcsolatokat is ábrázolják, valamint spóroljanak az amúgy sem mindig acélos CGI-n, nem is beszélve az olyan Arany Málna-esélyes performanszokról, mint amit Jake Lacey lenyom a dilettáns öcs szerepében.
Most jön azonban egy nem túl határozott, mégis működőképes DE! A film láthatóan tisztában van azzal, hogy egy oltári nagy marhaság, ami leginkább Jeffrey Dean Morgannek lehetett egyértelmű. Morgan hatalmas élvezettel alakítja a cowboy mentalitású ügynököt, akinek minden a vásznon töltött pillanata aranyat ér, bukkanjon fel akármekkora logikátlanságok közepette is. Mert a Tombolás tényleg olyan, mintha gyerekek játszanának a homokozóban a kedvenc akciófiguráikkal és szörnyeikkel, akik - hogy ne legyen egyértelmű nyertest hirdetni - drágalátos bestiáikat még mutációval is felturbózzák, de hogy mi alapján és hogy a kedvelhető majomra ez miért nem érvényes, azzal már nem törődött a négy (!!!) forgatókönyvíró. Ráadásul mindehhez mérten még a PG-13-as korhatár karikát felülről karcoló brutalitás is fel-felüti a fejét, ami miatt a jó szándékú szülő önkéntelenül is eltakarja a gyerek tekintetét.
És pont ez a gyermeki lelkesedés, Johnson és Morgan jelenléte, a cuki majmóca, valamint a film végi zúzás az, ami a Tűzgyűrű: Lázadás és Transformersek fölé emeli, ha nem is sokkal. Mert amit ígér, azt betartja az első perctől az utolsóig, tisztában van önnön ostobaságával és pont ezért esik jól kikapcsolni az agyunkat arra a két órára és bűnös élvezetként szórakozni rajta, ami után a legkevésbé sem kell szégyenkeznünk. Van úgy, hogyha kevéssel kell beérni, az ember nem tombol féktelen haragjában. Olykor ez is elég.