Hirdetés

Tűzgyűrű: Lázadás - Kritika

|

Köszöntsük együtt az év első Transformers-ösztöndíjas alkotását!

Komolyan értetlenül állok olykor a hollywoodi döntéshozók előtt. A 2013-as Tűzgyűrűtől előzetesen a szakma el volt ájulva és alapjában véve a közönség is szerette Guillermo del Toro megelevenedett Neon Genesis Evangelionját, hovatovább kialakult körülötte egy finom kis kultusz, mégis ordas nagyot bukott (175 milliós gyártásra csupán 101-et hozott hazájában). Ez után nem csoda, hogy a Warner nem nagyon erőltette bármilyen folytatás lehetőségét, különösen annak fényében, hogy a film egy szépen lezárt egész. del Toro is szépen más vizekre evezett (mármint szó szerint) és nem rég a mennybe is ment, ezzel átadva a stafétát a DareDevil, valamint a Spartacus sorozatok atyjának, Steven S. DeKnightnak, azonban producerként a fedélzeten maradt (csakhogy folytassam a vizes hasonlatokat). A baj az, hogy ebből a filmből lényegében egy lényeges elem hiányzik: Guillermo del Toro.

Hirdetés

Szögezzük is le rögtön az elején: már az első rész is del Toro miatt volt szórakoztató és szerethető. Az ő gyermeki lelkesedése, fantáziája tette olyan élvezetessé, hogy képesek voltunk (még ha fejcsóválva is) elnézni a sablonos karaktereket, és egyszerű történetet. A rendező atmoszféra teremtése pedig nem egyszer túl is nőtt az egyértelműen B-filmes szörnymozi keretein (Mako eredettörténete erre a legjobb példa) és mert elidőzni a világán. DeKnight valamiért azt gondolhatta, hogy mivel már egy létező, megalapozott világba lép be, nem kell igazán tökölnie ilyesmikkel és jöjjön a zúzás. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

A probléma alapból ott kezdődik, hogy mivel az első egy lekerekített egészt alkotott még úgyis nyögvenyelős, hogy ez a világ alapvetően indokolttá teszi a folytatást egy újabb jaeger-kaiju meccsre. Ezt most egyfajta összeesküvéssel próbálják leplezni, viszont az ember már idő előtt rájön a fordulatra, az pedig minden csavar halála. Így hiába lenne alkalma elidőznie DeKnightnak a kaiju mentes, de még mindig romoktól füstölgő világra, nem teszi, csak felfesti háttérnek, de igazi élettel nem tölti meg.

Érdemi karakterekkel már az első rész sem remekelhetett, mégis Idris Elba, Charllie Day, Rinko Kikuchi, és főleg del Toro kabalaszínésze, Ron Perlman sokat tettek azért, hogy még se érezzük azt, hogy egy nagyköltségvetésű B-filmet nézünk. És Day, valamint Kikuchi ugyan visszatér, utóbbi is nettó 5 percre, viszont Day a figurája új irányba terelésével most is a film kevés szórakoztató pontjainak az egyike. Az újakról ez viszont már nem mondható el. John Boyega most is John Boyega, csak a Star Warsaknál is gyengébb kiszerelésben, mivel míg Finn esetlen bája nagyon is passzol hozzá, addig itt az Elba által alakított Pentecost vagány outsiderként induló fiaként már az első perctől problémás, mint ahogy a Scott Eastwooddal előadott sértett haversága is, amit még kiegészítenek egy teljesen felesleges és ócska poénra vezető szerelmi háromszöggel. A többi újonc közül is csupán a figurák nemzetiségére emlékezünk, de ebben jobbára ki is merül a figurájuk. Ennek tetejébe felesleges konfliktusok behozatalára éppúgy egyik pillanatról a másikra tűnnek fel karakterek a semmiből, mint azok feloldására, ha az nem lenne elég, hogy még az újdonsült jaegerek sem rendelkeznek semmiféle karakterrel, a nevükön kívül. Egyedüli kivételt a Cailee Speaney által játszott Amara szolgáltat. Noha nem kevésbé sablon karakter sem az övé, Boyegával jól működik köztük az összhang és ebben a mesterséges környezetben is képes természetesnek hatni. 

Ami a látványról egy másodpercig sem mondható el. Mintha DeKnighték végig komolyan vették volna az első részt ért egyik legfőbb kritikát, mely szerint a harcok mindig sötétben játszódtak és emiatt helyenként követhetetlenek, éppen ezért egy kivétellel mindegyik fényes nappal játszódik. Viszont a készítők jobban tették volna, ha vagy a tök sötét vásznat mutatják ezekben a jelenetekben (vagy a bluescreent a vetített, a szereplőktől elütő hátterek helyett), vagy megvakíttatják a közönséget, mert annál az otromba, videojátékok átvezetőinek is szegényes látványt amit produkálnak, még az is jobb megoldás lett volna. Ennek tetejébe a harcok teljesen sótlanok és ritmustalanok, hiába csapnak össze ezúttal jaegerek egymással, vagy ultra brutál kaijukkal, a nézőt csak ásítozásra készteti.

Ami a két órás játékidő alatt gyakran fordul elő (és a készítők a stáblista előtti jelenetben arra játszanak, hogy lesz még egyszer ennyire lehetőségük), cserébe sem a karakterek, sem a humor nem működik. Minden ízében elhibázott és felesleges folytatás, ami nem azért fájóan rossz, mert nem sikerült semmiben sem az előd nyomába érnie, vagy mert most már beérte a Transformersek szellemiségével, hanem mert hiába mentes Bay dilettáns és szexista hozzáállásától továbbra is a széria - legalább a "bayizmus" ad egyfajta jelleget az Autobotoknak (és nála nem csak 1-esekből és 0-ákból áll egy robbanás), ahogy del Toro gyermeki lelkesedése is az első résznek - DeKnight műve egy teljesen jellegtelen filmes kaiju, amelynek játékideje alatt a néző is azt érzi, hogy a két film között eltelt 10 évet kellett végigülnie. 

A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Tűzgyűrű: Lázadás magyarországi bemutatója április 5-e.

Tűzgyűrű - Lázadás

Kinek ajánljuk
  • Az első rész elkötelezett rajongóinak!
  • Akik már az első részben is Charlie Day-t bírták a legjobban!
  • Akik végre fényes nappal játszódó szörnybunyókat akarnak látni!
Kinek nem
  • Akik az első rész szerethetőségét várják viszont!
  • Ha nem szeretnénk egy két órás játékdemót nézni!
  • Ha Charlie Daytől már az első részben is sikítófrászt kaptunk!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.