Jeremy Saulnier legújabb filmjének címén biztosra veszem, hogy sokan átjártatták tekintetüket, hiszen a Netflix kiemelt kínálatában helyet kapott. Arra azonban nagy összegben mernék fogadni, hogy még mindig nem nagyon gondolná sok ember azt, hogy mennyire jó választás is egy esti filmes program gyanánt, ha valaki egy jó, intelligens és feszült thrillert szeretne látni.
A Rebel Ridge hősünkkel, Terry-vel (Aaron Pierre) indít, amint Iron Maident hallgatva biciklizik, amikor egy rendőrautó egy finom, de határozott lökéssel eltéríti őt a pályájáról. A soron következő percek zavarba ejtő igazságtalanságról tanúskodnak: a két rendőr saját rangjukat és hatalmukat felhasználva megmotozzák, megvádolják a férfit, majd amikor kiderül, hogy van nála egy nagyobb számjegyű összeg készpénzben, azt szépen elkobozzák tőle. Nagyjából olyan hanyagsággal és természetességgel, ahogyan a nagyok teszik a kicsikkel az általános iskolában. Amikor kiderül, hogy ez a pénz éppenséggel unokatestvérének az óvadékját képezi (és emberünk éppen a bíróságra tartott), akkor szépen körvonalazódnak a személyes tétek is. A következő két órában pedig annak lehetünk tanúi, amint Terry az őt - és mint kiderül később, másokat is - érintő igazságtalanságról próbálja lerántani a leplet.
Jeremy Saulnier filmjének kiindulópontja rímel az Első vér nyitányára: akárcsak Rambót, úgy Terry-t is olyan impulzusok érik, amiket jogosnak semmiképp nem lehet nevezni. Rambo-nál dominánsabban közrejátszik egy lelkileg sérült Amerika kórképe (hogy mindez csomósodjon egy kisváros helyi hatóságánál) és míg Kotcheff filmjében a sértettség, a büszkeség, a kicsinyesség is közrejátszik, a Rebel Ridge-ben sokkal inkább van jelen az utóbbi, valamint az, amiből fakad: a kétségbeesés. Nyilván, ha szeretnénk, vissza lehet még fejteni Saulnier-nél is bizonyos motívumokat. Úgy, mint a főhős bőrszíne, amit direktben nem ragad meg a film, de a nézői asszociáció egyből dolgozik és a film nyitányát nézve nem lehet nem bizonyos megtörtént esetekre gondolni. Éppen ezért is annyira feszült és nyugtalanító ez a kezdés - még akkor is, ha alapvetően a sztorit olvasva tisztában vagyunk azzal, hogy a szóban forgó személy egy ex-tengerészgyalogos (tehát: filmes logikát követve, semmiképpen nem érdemes ujjat húzni vele).
Az, ahogyan a film viszi magát tovább, sokakat meglephet és élek a gyanúperrel, hogy némileg arra is játszottak az alkotók, hogy a nézői elvárásokat kicselezzék. Filmes tapasztalásaink miatt adja magát, hogy a cselekmény egy pontján beinduljon a body count és vérfürdőbe kulminálódjon az egész eseménysorozat. Ezt azonban szépen, okosan elkerüli a film és inkább erőszakmentes megoldások felé tereli a hőseit. Terry egy bírosági alkalmazott, Summer (AnnaSophia Robb) segítségével próbálja szétszálazni a helyi korrupciót, visszavezetni a fonalakat a megfelelő emberekhez és megszerezni a bizonyítékokat az illegális ügyleteket illetően. Azzal pedig, hogy a rendező nem amellett döntött, hogy egy élő, két lábon járó fegyverzetként működteti főszereplőjét, sikeresen érezteti a befogadóval azt is, hogy a tétek valódiak, az ellenség pedig nem szűnik meg egy-két csonttörő mutatvány villogtatásától. Ennél több kell. (Egyébként az Első vér-párhuzam itt is jelen van: a folytatásokkal ellenben az akciók ott sem arra mentek, hogy minél több ember haljon meg.)
Ettől függetlenül a Rebel Ridge van annyira feszült, van annyira maszkulin, hogy felérjen a legkiadósabb, vérgőzös akciójelenettel. Utóbbi, mármint akciójelenet, éppen vérgőz nélkül, de amúgy is van benne, de ezek mindig a legutolsó megoldásokként működnek a filmben és remekül állják meg a helyüket. Még jobban működnek azonban azok a jelenetek, amelyek meglebegtetik az erőszak tényét és azt, hogy Terry olyasvalaki, akitől érdemes tartania a helyi seriffnek (Don Johnson). Kettejük jeleneteiben fokozatosan fordulnak meg az erőviszonyok, egymásnak feszüléseik olyan feszültségtől izzanak, ami mostanában nagyon ritka: kiváló, átgondolt dialógusok és két színész, akik piszok jók abban, amit csinálnak. A rendezés ugyanígy pazarul húzza alá ezeket az erényeket, sokszor a végletekig fokozva az amúgy sem túl nyugodt szituációkat, egyszerre teremtve meg egy baljós és robbanékony légkört és több olyan, autentikus macsóságtól pezsgő szcénát, ami után megnyalhatjuk mind a tíz ujjunkat.
Bő két órás játékideje többnyire tartja magát, a feleidőnél érezni valamelyest, hogy itt-ott meg lehetett volna húzni a dolgokat - a cselekmény olykor túlkomplikált, de mégis jóleső, hogy nem kellett neki olcsó megoldásokhoz folyamodnia, könnyen megállt a saját lábán, saját, valid drámáit felhasználva. A főhős karizmája, sztoikus természete tökéletes a szerephez, Don Johnson pedig szintén pompásan hozza az önbizalomtól duzzadt mellkasú, majd szép lassan összetöpörödő és kétségbeesett gennyláda szerepét. Olyan gyöngyszem ez, amit mindenképp fel kell fedeznie a filmszerető embernek (pláne, ha szereti a badass, western felállású akció-thrillereket). Senki ne legyen saját, Netflix miatti prekoncepciójának az áldozata. Megéri a rászánt időt.
