Skandinávia, pontosabban fogalmazva az észak-európai országok (Finnországot azért ne sértsük meg) az elmúlt években látványos minőségbeli szintugráson mentek keresztül, méghozzá nem is csak egy műfajon belül. Azt a filmfogyasztók eddig is tudták, hogy az északi országok drámái mindig is ott voltak az élmezőnyben, ám az utóbbi években a horror, illetve abba hajló alkotásaik is egy új dimenziót képviseltek - tavaly sokak számára a dán-holland koprodukcióban készült A látogatás lett az év horrorja, de a finn A keltetés is egy nem mindennapi nézőpontból mutatott be egy rémtörténetet, ami szintén sokaknak bejött.

Amikor a minőségbeli trend felfelé ível, elkerülhetetlen, hogy a nézői elvárások is egyre magasabbak legyenek az ebből a régióból érkező alkotásokkal szemben. Nos, a Kjersti Helen Rasmussen író-rendezőtől érkező Rémálom sajnos még a mérsékelt elvárásokkal szemben is elhasalna az unalom mezején.

Egy ifjú pár diszkont áron csap le egy lakásra. Annyira az évszázad üzlete volt, hogy igazából látatlanban vásárolták azt meg, és csak a pasi, Robby (Herman Tommeraas) tud eleinte arról, hogy az előző tulajdonos a lakásban halt meg. Robby éjt nappallá téve dolgozik, míg barátnője, Mona (Eili Harboe) otthon dolgozik a lakás felújításán, otthonossá tételén.

Csakhamar Monát furcsa rémálmok kezdik gyötörni, melyekben egy visszatérő figura terrorizálja őt: ez a valaki Robby testében jelenik meg, de egyértelmű, hogy valójában nem ő az. Hogy még komplikáltabb legyen a helyzet, eme rémálmok alatt Mona alvajár, sőt, még magában és másokban is képes kárt tenni, ez pedig egy minél hamarabbi megoldást sürget a pár számára.

A rémálom koncepció mindig is egy közkedvelt témája volt a horror zsánerének, gondoljunk csak arra, hogy mennyi részt ért meg a Rémálom az Elm utcában franchise. Ez egy olyan jelenség, amin minden ember legalább egyszer átesett, tehát van viszonyítási pontja - és amennyiben egy horrorfilm is ezt a témát ragadja meg, úgy a nézőnek is könnyebb empatikusnak lenni a főszereplők irányába.

Ugyanakkor az alapkoncepció önmagában nem elég egy jó filmélményhez. A Rémálom pedig a kivitelezésben, illetve a kártyavárként összedőlő forgatókönyvben hasal el. Rasmussen író-rendező ugyanis nagyon ráerőlteti Mona perspektíváját a cselekményre, olyannyira, hogy időközben az ijesztegetésről is megfeledkezik - ami valljuk be, egy horror-thrillerként bekategorizált filmnél elég kellemetlen.

Ami ennél is kínosabb, hogy a jelenetek önálló szigetekként lebegnek a nagy cselekmény tengerén, és minden előremozdító fordulat csak addig fontos, és csak akkor kerül elő, amikor éppen szükség van rá. Sem a házról, sem a rémálmok hátterében lévő entitásról, sem a szomszéd családról, sőt, még a Mona segítségére siető tudósról sem tudunk meg semmi lényegeset. Csak úgy léteznek, mert megköveteli őket a forgatókönyv, de természetesen minden infót mindenki magában tart, hogy véletlenül se kerüljünk egyről a kettőre.

A Rémálom a fináléra már inkább a bosszantó és unalmas egyvelege lesz, semmint egy feszültséget mesterien felépítő, hátborzongató koktél, amire a néző számítana előzetesen. A forgatókönyv minőségéről mindent elmond, hogy a film egészében meg lehet különböztetni a rémálmokat a valóságtól, csak az utolsó jeleneteknél mosódik el ez a határ - ekkor viszont már inkább összecsapottnak, semmint zseniális húzásnak érződik ez a megoldás.

A Rémálom nagyon keveset hoz ki a potenciáljából, ami miatt a 100 perces játékidő is egy örökkévalóságnak érződhet. Inkább egy csetlő-botló drámaként működhetne jól, semmint horror-thrillerként, de jelen formájában még az előbbi kategóriában sem ütné meg a tisztes középszert.