A spanyol horrorok rendre elő tudnak rukkolni valami autentikussal, netán stílusukban különlegesek, elég a [REC]-re, az Árvaházra, az Amíg alszolra vagy az Ördöggerincre gondolni, hogy csak néhány nívós címet említsek. Carlota Pereda saját, azonos című rövidfilmjét vette alapul a Röfihez, mely noha nem ér fel az említett alkotásokhoz, az egyediség kritériumának maximálisan megfelel, még ha elsőre nem is tűnik így.
Sara (Laura Galán) élete nem túl rózsás. Túlsúlyos tinédzserként szülei hentesboltjában dolgozik a nyáron és rendre kortársai céltáblájává válik, akik kigúnyolják és szekálják főleg verbálisan, de olykor fizikálisan is. Amikor a helyi fiatalok sorra eltünedeznek, felmerül a kérdés, hogy nem Sara folytat-e bosszúhadjáratot ellenük.
Ez utóbbi kérdést rögtön meg is válaszolnám, ugyanis ebben rejlik a film sava-borsa. Első látásra egy olyan horrort sejtet, ahol az abuzált alany revansot vesz zaklatóin. Nem titok, már az előzetesből kiderül, hogy nincs így, a környéken sorozatgyilkos garázdálkodik, ráadásul legújabb áldozatát pont Sara szeme láttára rabolja el. Mit tehet ilyenkor az empatikus tanú? Szól a rendőrségnek. Igen ám, de hősünk inkább titkolózik és egy szimbolikus középső ujjat felmutatva, hagyja, hogy visszanyaljon a fagyi.
Ez önmagában érdekes kérdéseket vet fel és egy olyan morális dilemmában találjuk magunkat, ahol szeretnénk, hogy a szemét tinik pórul járjanak, de nem feltétlenül ebben a formában. Sara láthatóan kételyek közt vergődik, nem tudja mit tegyen, inkább csak sodródik az árral. Itt jön képbe egy magából kifacsart coming of age köntös, amelyben a főszereplőnek meg kell tanulnia döntéseket hozni és kiállni a véleményéért, önmagáért. Pereda tovább csavarja a szálakat és a gyilkost nem egy megfoghatatlan, arctalan mumusnak állítja be, hanem valódi embernek, így még inkább meginog a józan ítélőképesség mind Sarában, mind a nézőben.
Persze akadnak bőven túlzások, elnagyolt családi veszekedések, szélsőséges reakciók, de van annyira érdekes a cselekmény, hogy kíváncsian várjuk, hova fut ki a végkifejlet. Az utolsó harmad ismét vált, átfordul vérgőzös slasherbe, ahol a főhősnek színt kell vallania. A véres jelenetek, horrorelemek működnek - kár, hogy az addig felépített váratlanság és frappáns húzások eltűnnek. Ez nyilván még nem nagy bűn, a pálfordulás újabb iránya hathatna innovatívan, helyette azonban csak ellentmondásokba kergeti magát. Valahol érthetőek a hősnő döntései, mégis teljesen szembemegy az addigi tetteivel, mely így az említett váratlanság helyett inkább megalapozatlannak hat. Így sem jellemfejlődésről, változásról nem nagyon lehet beszélni és a zárás is hagy maga után egy keserű szájízt, pláne a szuper koncepció után.
A Röfi korrekt film, ám ott lappang az emberben, hogy lehetett volna sokkal jobb. Egyszerre revenge horror és mégsem, bedob egy rakás szuper ötletet, melyekkel szerencsére kezd is valamit. Tetszett, ahogy Pereda belevitte a zsáner sablonjait, majd kiforgatta őket egy szimpla, de merész húzással, ráadásul a gyilkost is pazar érzékkel használja. Kár, hogy nincs több közös jelenetük Sarával és még jobban bánom, hogy a fináléból kiveszik a szufla, hiába működik a feszültség. Egy esélyt azért megérdemel, főleg a műfaj kedvelőinek.
