Ha valaki gyerekként rongyosra nézi a Tremors filmeket - vagy épp a rövidéletű tévészériát -, akkor akarva-akaratlan, de picit a B-filmek jelenségébe is beleszerelmesedik. Velem legalábbis ez történt, és a mai napig van bennem egy indokolatlan izgatottság, vagy épp kíváncsiság, amikor egy nyíltan másodvonalas film elé ülök le. Hisz tudom, de mindenképp reménykedek benne, hogy az valamilyen formában el fog ütni az Álomgyár termékei közül. Persze, ez kétélű fegyver, a néhány hete megjelent Shadow in the Cloud pedig tökéletesen rávilágít arra, hogy nem is olyan egyszerű ez a "műfaj" sem, főleg, ha a készítő tudatosan törekszik rá.

A második világháború viharos időszakában járunk, amikor is egy fiatal pilótanő, Maude (Chloe Grace Moretz) csatlakozik B-17-es repülőgép legénységéhez: feladata nem más, minthogy eljuttassa a szupertitkos csomagját a célponthoz. Ennél többet sokáig nem is tudunk meg a nőről, hasonlóan a legénységhez, akik annyira bizalmatlanok Maude-dal szemben, hogy egy lövegtorony fülkéjébe "száműzik" a pilótát. A Shadow in the Cloud ettől fogva, nagyjából szűk 50 percig egy pocsékul megírt kamaradrámába csap át, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis működni tud. Egyfelől - és ritkán szoktam szinte azonnal így nyitni egy kritikát - a film indokolatlanul minőségi és pazar zenéje miatt, ami a 80-as évek synthwave-jének modernizált formájában festi alá az eseményeket. Nem csak, hogy önmagában hallgatva is remek élmény Mahuia Bridgman-Cooper albuma, de minden dallamával eleválja a Shadow in the Cloud nyújtotta szórakozást, és hiába két totál más világot képvisel a szetting és a zenei műfaj, mégis remekül működnek együtt. Sőt, azt az identitást is meg tudja adni a Roseanne Liang rendezte filmnek ideiglenesen, amit a mindössze - és szerencsére - másfél óriás produkció képtelen volt kialakítani.

Adott egy mérsékelten érdekes, de a film piciny világában jól működő rejtély-faktor, nevezetesen a sötét felhők között ólálkodó szörnyecskék. Ez a kamaradrámaszerű, pusztán a lövegtorony fülkéjébe sűrített cselekmény alatt egész jól is funkcionál, lendületesen viszi előre a filmet. Még úgy is, hogy amúgy az esendő, majd hirtelen kőkeménnyé váló és ellentmondást nem tűrő pilótanő szerepében kevés színésznő lett volna hiteltelenebb, mint az egykor szebb pályafutásnak elébe néző Chloe Grace Moretz. Ez nem is a színészi képességeiből fakad, mert a még mindig nagyon fiatal színésznő jól láthatóan minden tőle telhetőt megtesz a szerepben, ám egyszerűen a fizimiskája és filmvásznon való jelenléte nem tett eleget a prognosztizált szerepnek. Ezt nem véletlenül hangsúlyozom, hiszen a Shadow in the Cloud koncepciós szinten gagyi, de mérsékelten szórakoztató megvalósítását eleinte csak tönkrevágja, majd a film végére röhejessé is teszi azt a magát indokolatlanul komolyan vevő üzenetével.

A B-17-es fedélzetén lévő, férfiakból álló legénység tagjairól a film szerint pusztán annyit kell tudnunk, hogy: tiszteletlenek, gusztustalanok és szexisták. Maude-ra az első pillanattól kezdve illetlen megjegyzéseket tesznek, majd a nő állítólagos tekintélyére is magasról ejtenek. Egy percig sem akarok vitatkozni azzal, hogy a második világháború idején 7-ből 7 férfi egy undorító szemétláda volt (pedig lehet, hogy érdemes lenne), de miután ezt a film 50 percen keresztül görcsösen, megállás nélkül igyekszik lenyomni a néző torkán, nehéz nem fennakadni rajta. Nem is arról van szó, hogy a rádióösszeköttetésen keresztül történő, kétdimenziós párbeszédek (a legénység tesz valami degradáló megjegyzést Maude-ra, aki nyel egyet, majd megpróbál újból szót érteni velük) mocsok idegesítővé válnak rövid időn belül, hanem arról, hogy a film érdemi narratívája ennyiben ki is fullad. A konfliktust és a fenyegetést jelentő szörnyecskék, vagy az ellenséges gépek képtelenek bármilyen szinten is feszültséget vinni a cselekménybe, hovatovább, előbbi egyenest nevetség tárgyává válik a zárásra. Atyavilág, az az utolsó 5 perc…

Nyilván hamar világossá válik a Shadow in the Cloud egyáltalán nem burkolt üzenete: a szexista, disznó férfiak (vagy legalábbias a filmben látott legénység) bármennyire is szeretnék tagadni, bizony nők is részt vettek a háborúban, és képesek ugyanazt véghezvinni, mint amit ők. Én pedig erre azt mondtam, hogy jó, legyen, és abszolút aláírom azt, hogy a nők szerepéről valóban kevés szó esik a második világháború kapcsán. Ám míg a film egészen addig következetesen elhülyéskedte a komolyabbnak szánt drámai pillanatokat, addig ez az arcpirítóan didaktikus és hihetetlenül zavarba ejtő finálé esetében ez nem, hogy nem történt meg, de még rá is tett két lapáttal a film az addigi mondandójára. Maude ugyanis megmutatta, hogy egyszerre rendelkezik azzal a hőn áhított maszkulinitással, amit a cselekmény során a férfiak maguk képtelenek voltak érvényre juttatni, s egyszerre igazi nő is, aki a csatamező közepén megszoptatja gyermekét. Majdhogynem már biblikus képeket látunk egy olyan filmben, ami egészen addig egy épkézláb gondolatot nem tudott vagy akart kifacsarni magából. A végére azonban mégis becsúszott egy hosszan kitartott, pátoszi zenei aláfestéssel megspékelt jelenetsor, amit a film addig képviselt habitusából és jellegéből adódóan egyszerűen nemhogy képtelenség komolyan venni, de pont az ellenkezőjét éri el a kívánt hatástól: karikatúraszerűvé teszi az egyetlen motívumot, amiért valószínűleg az egész produkció megszületett.

A Shadow in the Cloud szándékosan másodvonalas film akar lenni, ami alapvetően is hordoz magában némi ellentmondást. Nekem pedig erős a gyanúm, hogy az egész B-filmes vonal pusztán egy remek fedősztori volt ahhoz, hogy a rendezőnő palástolja, egyúttal "műfaji sajátosságként" adja el az olyan szakmai hiányosságait, amit az avatatlan néző is nagyon hamar észre fog venni. Nem nézhetetlen a Shadow in the Cloud, sőt, kifejezetten megéri a maga másfél óráját: egyrészt megvannak a pillanatai, másrészt pedig roppant tanulságos filmműfaji szempontból, és abból is, milyen formán nem szabad leegyszerűsíteni egy komplex problémakört, üzenetet.