Nem tagadom Watson, atyám, Sir Arthur Conan Doyle-nak köszönhetően vagyok a Brit Birodalom máig egyik legemblematikusabb alakja. Csak azért nem nevezném éppenséggel jó apámnak, mert a népszerűségem egy idő után annyira a fejére nőtt, hogy abban a bizonyos Reichenbach incidensben megpróbált eltenni láb alól. A viktoriánus kor egyik jelképeként élek mind a mai napig az emberek fejében, és többnyire ehhez a korszakhoz kötnek, hiszen nyomozásaim során nem álltak rendelkezésre olyan eszközök és módszerek, mint amelyekről a mai helyszínelős sorozatok tanúskodnak, háttérbe szorítva a komoly mentális munkát és emberi erőfeszítést.
Hírnevemet csodálatos megfigyelőképességeim mellett annak is köszönhettem, ahogy a kibogozhatatlannak tűnő eseteket megoldottuk, noha maga kedves Watson - a közönséggel együtt - hajlamos volt arra, hogy túlmisztifikálja képességeimet. És hiába tartott életben a modern mozgóképes művészet, avagy a film az elmúlt több mint száz évben olyan színészeknek hála, mint Basil Rathbone, vagy Jeremy Brett, szépen fokozatosan háttérbe szorultam a tengerentúli akcióhősök árnyékában, akik a többet erővel, mint ésszel elvét vallották - és sokan vallják - a mai napig. A milleniumra szép lassan kikoptam a filmes köztudatból és csak egyszerű turista látványosság, márka lett belőlem. Aztán pár éve történt valami…
A filmek és sorozatok világának mesteremberei egyaránt felkerestek, hogy modernebb kabátot szabjanak kissé már megfáradt testemre. Mint talán emlékszik rá, nagyon élveztem annak a honi fenegyereknek, Guy Ritchie-nek az interpretációit. Természetesen belőlem is kalandhőst csinált, aki nem fél használni az öklét - pedig tudja, hogy mennyire szükségtelennek tartom az erőszakot, még ha alkalomadtán alkalmazom is - mégis szórakoztatónak találtam, ahogy a legkevésbé jelentős képességeimet felnagyította, a kettőnk közti kapcsolatot pedig pimasszá és karcossá tette, annak ellenére, hogy a szerepemet egy tengerentúli színészre osztotta.
De most természetesen nem azokról az esetekről kívánok beszélni, hanem azokról a kalandokról, amelyek azután történtek, hogy kezelésbe vett két újdonsült gyámom, egy bizonyos Steve Moffat és Mark Gatiss. Mindkét úriember már egy fiatalabb honfitársam, a Doktor modernizációjában is közreműködött, és ezúttal az én segítségemre siettek. Elküldtek a 21. századi Londonba, kalandjainkat pedig a kor igényeihez mérten igazították, ezzel nem csak a rutinos krimi rajongóknak, hanem a legelkötelezettebb híveimnek is meglepetések sorát okozva. De persze ott volt a kérdése annak, hogy ki személyesít meg? Elfogadják-e az olyan legendás alakítások után, mint Mr. Brett? Be kell vallanom magának Watson, ebben a hol vidrára, hol murénára emlékeztető Benedict Cumberbatch-ben éppen ezért nem sok bizodalmam volt. De a Martin Freemannel alkotott párosuk - aki természetesen magát alakította - és később ő maga is, meggyőzött. Kalandjaik… Miket beszélek? Kalandjaink könnyedek voltak, mégis komplexek - amit megkönnyített, hogy évadonként 3 játékfilmnyi időben meséltek el - vizuálisan nem egyszer az átlagember számára is egyediek és ezáltal érthetőek lettek eszmefuttatásaim, miközben már-már szerelemmel határos barátságunkat és jellemeinket is sikerült elmélyíteni.
Aztán történt valami kedves Watsonom, ami meg kell vallanom magának, már a kezdetektől fogva zavart, és voltam olyan balga, hogy nem vettem számításba. Hogy az önteltség vagy egyszerű szűklátókörűség vakított el, nem tudnám megmondani, de éppúgy elhajtottam a gondolatot elme palotámból, mint ahogy Abberline felügyelőt szokták a kijózanítóból. Aztán rajongóim harmadik kalandunk során emlékeztettek minket erre: Mr. Moffat túlbonyolítja egyébként sem egyszerű eseteinket, viszont egyértelmű választ nem mindig hajlandó adni. Emellett túlontúl a rajongóinknak igyekezett megfelelni a - szakszóval élve: fanservice - gyakori használatával, amit friss, modernkori kabátom szabása bánt.
Éppen ezért örültem, hogy egy rendhagyó epizód erejéig nem csak új kaland elé nézünk mi ketten, hanem újfent szülőházunk, a viktoriánus kor falai között nyomozhatunk egy olyan ügyben, amelyben egy önkezével az életének véget vetett ara szedi sorra az áldozatait. Ugyanakkor féltem is. Hogyan illeszkedünk majd az eddigi modern kalandokba? Egyáltalán odaillünk? Frissek tudunk maradni a közönségünk számára? De megnyugtathatom, drága barátom! Kalandunk közel olyan pompásra sikeredett, mint első két nekirugaszkodásunkkor. És ami a legmegdöbbentőbb - ez bevallom, számomra is felfoghatatlan - hogy mindezt Mr. Moffat lényegében azokkal az eszközökkel érte el, amelyeket az imént nehezményeztem.
Egyértelműen a rajongóknak kedvez, de nem kizárólag a sorozat, hanem az én legfőbb híveim előtt is. Nemcsak szórakoztató látni életem meghatározó szereplőit - jókat és rosszakat egyaránt - korabeli öltözetekben, hanem a legelkötelezettebb rajongók, akik még a könyvek lapjairól ismernek, ők is megkapják a magukét. Hitte volna, hogy a múltidézés frissítően hathat? Ezzel együtt Mr. Moffat magányos elmém legmélyére ásott le - ami nem minden szempontból volt szerencsés - miközben nem csak kettőnk, vagy a bátyámmal való kapcsolatot sikerült tovább mélyítenie és árnyalnia, hanem még egy nagyon releváns üzenetet is sikerült megfogalmaznia, ami az elmúlt időszakban folyamatosan uralta a filmes közbeszédet. Továbbá eme régies kalandot is sikerült elhelyeznie a nagy egészben, még ha Mr. Moffat és Mr. Gatiss túl is komplikálta azt, de nem szívesen fedném fel esetünk minden titkát, még magának sem, hiszen ezzel megfosztanám a felfedezés örömétől.
Szóval, drága Watsonom! Azt kell, mondjam üdítő volt - ha csak rövid időre is - újra összeállnunk eme sajátos kísértethistóriában, amely egyre népesebb követőim számára biztosan nem fog maradéktalan örömöt okozni. Mindazonáltal épp akkora elégedettséggel tölt el ez a másfél óra, mint egy jófajta Burley féle pipadohány elszívása a vacsora után. Csak tartson ki ez a laktató érzés, mire megújult erővel visszatérünk, ami - egyelőre - még odébb van.
Értékelés: 85%
Kiknek ajánljuk?
- A széria rajongóinak!
- Akik már nagyon hiányoltak egy viktoriánus kori nyomozást!
- Akik szerették A sátán kutyáját!
Kiknek nem ajánljuk?
- Akik szerint a harmadik évad volt a csúcs!
- Akik nem szeretik, ha egy koncepciót túlgondolnak!
- Akik a figurát ebben a korban jobban komálják Robert Downey Jr. tálalásában!