Denis Villeneuve, a jelenkor egyik sci-fi nagymestere még 2015-ben Taylor Sheridannel az oldalán hozta össze a Sicario - A bérgyilkost, ami az Egyesült Államok és Mexikó határán fokozatosan eszkalálódó drogkartellek alvilágát mutatta be. Evidens, hogy egy kőkemény akciófilm ugrik be elsőre az alaptézis hallatán, a Sicario ezzel szemben egy fojtogatóan őszinte, felkavaróan sötét pszichothriller volt egy rejtélyes, és legalább annyira izgalmas karaktert prezentálva. A bérgyilkos (Benicio Del Toro) története folyatódott, viszont messze nem abban a formába, amit Villeneuve három éve megkezdett.
Egy gyors vallomás, mielőtt megszületne a verdikt a Sicario 2: A zsoldosról: tudom, hogy az első rész gyakorlatilag már most kult státuszt élvez, én pedig papíron rajongom az olyan filmeket, mint Villeneuve remeke. A Sicario számomra mégis annyira megfontolt, nehéz és magánál az életnél is borongósabb volt, hogy az már az élvezhetőség rovására ment. Tudom, eretnekség ilyesmit állítani, de ez annak függvényében egy fontos információ, hogy a Stefano Sollima által dirigált folytatás pont ezt a megközelítést, és minden ezzel járó negatívumot, vagy épp pozitívumot hagyta maga mögött. A Sicario 2 egy sokkal könnyebben fogyasztható, aktuálisabb körítéssel igyekszik szélesebb közönséghez eljutni, ami óhatatlanul egy pörgősebb, kevésbé intelligens filmet eredményezett. De ezt is lehet jól csinálni!
Az első rész konfliktusa egészen odáig fajult az elmúlt években, hogy a kartellek a jobb életre vágyók mellett terroristákat is átsegítenek az Egyesült Államok határán. Az állam drasztikus, de talán nem ismeretlen módszerre adja a fejét, lévén minden eszközt bevetve, az emberséget hátuk mögött hagyva akarják összeugrasztani a rivális kartelleket, ezzel egy lokális háborút eredményezve. A több oldalról ostromlott, meggyengült ellenfelet könnyebb térdre kényszeríteni, mindezzel pedig a jó öreg Matt Gravert (Josh Brolin) és egykori társát, Alejandrót (Benicio Del Toro) bízzák meg. Papíron egyébként abszolút van potenciál ebben a felütésben, a Sicario 2 mégsem aknázza ki az abban rejlő lehetőségeket, helyette inkább egy látszólagos emberrablás történetét meséli el, kétes motivációkkal a háttérben.
A Sicario 2 ugyan folytatja Alejandro történetét, a legkevésbé sem beszélhetünk szellemi folytatásról. A történet habár kitart két órán keresztül, olyan rejtett mélységeket maximum nagyítóval találhatunk majd benne, mint Villeneuve rendezésében. Emily Blunt karaktere egy percig sem tér vissza, így a morális dilemmák nagyja is ugrott. Az életszagú, lassabb tempót is felváltotta egy jóval látványosabb cselekmény, ami képtelen annyira okos lenni, mint amennyire a film azt gondolja magáról. Az is száz, hogy a Sicario 2-t nem fogják több mint száz díjra jelölni, hiszen már közel sem olyan értékeket képvisel. Akkor viszont miről is beszélünk? Köze nincs az első részhez, még csak nem is kifejezetten okos, tehát az csak és kizárólag szar lehet, nem igaz? Az esetek többségében talán nem is lőnénk egy ilyen kijelentéssel mellé, a Sicario folytatása számomra mégis egy pozitív meglepetés volt, két okból is.
Stefano Sollima filmje talán kifelejtette a spirituszt a sztoriból, a Sicario 2 viszont minden hibájával együtt is az átlagnál egy fényévekkel jobban összerakott, stílusosabb akciófilm lett. Igen, abszolút más műfajról és megközelítésről beszélünk, mint az első felvonás esetében, ám azzal szerintem mindenki számolt, de minimum számított rá, hogy a Sicario hangnemét nem lehet, és talán nem is érdemes reprodukálni. A lassabb, komoly felvezetést egy felhígított tárgyalófázis követte, ami a puskaropogás közepette is számos emlékezetes jelenetet eredményezett. Josh Brolin továbbra is piszkosul menő, a műsort viszont egyértelműen Del Toro lopta el, aki a fiatal Isabela Monerrel az oldalán megmutatta karakterének azt az oldalát, amit múltbéli tragédiája teljesen elnyomott. A Puerto Ricó-i színész egészen különleges karizmával bír, ami a Sicario 2 cselekményének néhány szembetűnően felületes hibáját is képes volt elfedni.
Én kifejezetten pozitívan éltem meg Sollima Sicarióját, hiszen a Sicario 2 sikerrel adaptálta az előd hangulatvilágát egy olyan műfajba, ami Hollywoodban nagyon nehezen tud megfelelni mind a nézői, mind a kritikusi elvárásoknak. Del Toro vendettája ezzel szemben egyszerre működik látványos akciófilmként, ami Hildur Guðnadóttir zenéjének hála továbbra is képes ideiglenes letargiába taszítani a nézőt. A film jelelős jelenete önmagában amilyen egyszerű volt, legalább annyira megindító is, ahol a színészi játék és az audiovizuális élmények egy nyomasztó film talán egyetlen reménnyel teli képsorában teljesedtek ki. Tény, a Sicario 2 mindenben elmarad attól, amit az elődje képviselt, ezzel párhuzamosan magáévá tett egy olyan zsánert, aminek hatalmas szüksége van az ilyen produkciókra. Bízom abban, hogy a fináléval egyértelműen belengetett harmadik rész sikeresen kombinálja Villeneuve és Sollima filmjeit, amivel egy olyan széria zárulhat le, vagy akár veheti kezdetét, ami utat mutathat az egy kaptafára épülő akciófilmeknek.
A Sicario 2: A zsoldos nem az első rész medrében folyik tovább, és még csak nem is abban a tempóban építkezik, ahogy azt elődje tette. A történet amekkorát szeretne markolni, legalább akkora kudarcot vall a benne rejlő lehetőségek kiaknázásában. Ám Stefano Sollima egy lehetetlen feladatot vállalt, amit úgy tudott adaptálni egy másik zsáner alapvetéseire, hogy közben megőrizte a Sicario-hangulatot. A Sicario 2: A zsoldos az elmúlt évek egyik legjobb akciófilmje, viszont ez sem lesz elég ahhoz, hogy meggyőzze Villeneuve filmjének rajongóit.