A 2020--ban és 2021-ben tomboló COVID-járvánnyal kapcsolatban mai napig sok a kérdőjel, ám egyvalami biztos: alaposan felforgatta az addigi életünket. Míg a többség számára csupán a kellemetlenség szintjén mozgott ez az időszak, az vitathatatlan, hogy egy jelentős rétegnél viszont áldozatokat is szedett a 21. század első komolyabb pandémiája.
Most azonban, hogy már két év is eltelt a pandémia csúcspontja óta, egyre több művész mer saját perspektíváján keresztül értelmezési keretet nyújtani erről a két évről, vagy éppenséggel csupán felhívni a túlélők figyelmét mindarra az abszurditásra, amit a lezárások ideje alatt mind a kormányok, mind a hétköznapi emberek csináltak. Kevin Williamson, a Sikoly-filmek forgatókönyvírója pedig Katelyn Crabb-bel karöltve dobott össze egy szkriptet, ami emléket állít ennek a kaotikus periódusnak.
A forgatókönyvüket végül a mostanában különböző sorozatok (Fekete nyár, Chucky, Bűnös Chicago) direktori székében felbukkanó John Hyams vitte vászonra, pontosabban a tévéképernyőre, hiszen a Sick című projekt végül a Peacockon debütált január közepén - hogy aztán a SkyShowtime streamingplatform magyarországi debütálásának hála hamarosan az itthoni előfizetők számára is elérhetővé váljon.
A Sikoly-filmek önreflektivitására kár számítani, ám Williamson így sem fukarkodik a bizarabbnál bizarabb helyzetek kialakításában, melyek aztán vagy vérfürdőben, vagy abszurd humorban csúcsosodnak ki. A Sikoly franchise-ra jellemző cold openre itt sem lehet panasz, sőt, a telefonhívással és az üzenetküldésekkel konkrétan meg is idéződik Wes Craven kultikus slasher filmszériája. Ám Williamsonék ennyi hommage-zsal meg is elégszenek, és gyorsan egyértelművé válik, hogy a Sick egy önálló lábakon álló alkotás lesz.
A trailer már elég sok mindent elárul a fősodorról: két barátnő, Parker (Gideon Adlon) és Miri (Beth Million) a karantén ideje alatt kiugranak egy izolált helyen található víkendházba, hogy ott töltsék a hétvégét, távol a civilizációtól, no meg a maszkhordási kötelezettségtől. Az idilli helyzetbe belerondít Parker exének, DJ-nek (Dylan Sprayberry) a felbukkanása, ám ekkor még nem sejtik, hogy lesz nagyobb bajuk is a levakarhatatlannak tűnő srácnál, hiszen nem ő lesz az egyetlen hívatlan vendég a hétvége folyamán.
Ghostface-maszkos késes gyilkos helyett ezúttal fekete szerkóba és maszkba öltöző figura riogatja a főhősnőinket és a nézőket, Williamson pedig gyorsan bizonyítja, hogy továbbra is ért a slasherös ijesztegetéshez. A kötelező jump scare-ek mellett folyamatos feszültségépítés is zajlik, ami különösmódon pont az abszurditás olykori túltolásával válik félelmetesen valóságszerűvé - és emlékeztet minket mindarra az őrültségre, ami a 2020-as/2021-es évek alatt a híradókból és a hírportálokból áramlott a fogyasztók és a megfélemlített civilek irányába.
Williamson ezúttal sem hagy minket fordulat nélkül, és arról sem feledkezik meg, hogy komplett sztorit tálaljon a nézőnek - így a kezdetben randomnak tűnő cold open a film végére szervesen fog kapcsolódni a történtekbe. Én személy szerint vártam volna még egy keserédes csavart a fináléra, elvégre elég magasra feldobják a labdát, hogy egy gyanús tünet jelentkezésével árnyalják a végkifejletet. Ezúttal azonban a filmben látott erőszakossággal megelégedtek az alkotók, és drámai vonalon nem akarták túlzásba vinni a dolgot.
A Sick utolsó nagy erénye, hogy 80 perc alatt lezavarja a cselekményt. Az elmúlt időszakban megszaporodtak azok a horrorok, melyeknek nem igazán sikerült belőni a megfelelő játékidőt, és a túlnyújtott percekkel együtt a néző figyelmének fenntartása is veszélybe került. A Sick ezzel szemben egy jó iramú, olykor gore-ba, olykor pedig klasszikus ijesztegetésbe hajló horror lett. Nem valószínű, hogy ott lesz az év végi top 5-ös listában (legalábbis bízunk benne, hogy ennél már csak jobb alkotásokat kapunk, és akkor nem panaszkodhatunk majd!), de arra a 80 percre tökéletes szórakoztatást nyújt, ennél többet pedig kár is lenne várni egy slashertől.
