Nagyon buta film az Amazon Prime-on néhány napja debütált Sokk, de szerintem még a rendező Tanya Wexler sem gondolta végig igazán, hogy milyen fontos kérdés képezi történetének magvát. Ez a releváns topik a dühkezelés, más néven az ún. anger management, ami napjaink pszichológiájának egyik fontos kutatási területe, melyre a Sokk, ha nem is egy túlzottan humánus, de rövidtávon mindenképp működőképes megoldást nyújt. Na, de miről is van itt szó?

Lindy (Kate Beckinsale) egy különös nő. Azontúl, hogy elképesztő fizikai erőre tesz szert, türelme is meglehetősen véges: be kell látni, ez így nem túl szerencsés párosítás. Most képzeljük el, hogy mi lenne, ha sértettségünket folyamatosan vérfürdő követné! Pillanatnyi elégedettséget lehet, hogy okozna az erőszakos igazságtétel, de hosszabb távon valószínűleg egy fokkal kellemetlenebbül festene a helyzet. Lindy hamar elkerül a szüleitől, és amellett, hogy katonai kísérletek áldozatává válik, Dr. Ivan Munchin (Stanley Tucci) aláveti egy olyan dühkezelési metódusnak, amiben egy rászerelt sokkoló aktiválásával tudja elfojtani indulatát, mely egyébként agresszióba torkollana. A film során a látszólag egyenesbe jött Lindy életének újbóli felfordulását követhetjük végig, aminek kiváltó oka a szerelem. Életében először a könyvelő Justin (Jai Courtney) mellett sikerül megtapasztalnia azt a lelki egyensúlyt, amire vágyott, ám párja korántsem az, akinek látszik…

Spoilermentesen valahogy így lehetne az alapkonfliktust összefoglalni, de elég kiindulásképp azzal tisztában lenni, hogy a Sokk a John Wick-filmekkel és a Senkivel ellentétben nem a szakmai előélettel magyarázza, hanem egészségügyi okokra vezeti vissza főhősünk emberfeletti bunyós tehetségét. És itt talán el is lőném a film egyik pozitívumát (a nem túl sok közül), miszerint végre nem egy idealizált szuperzsarut/rosszfiút látunk, hanem egy kihívásokkal küzdő egyént, aki meg akar szabadulni mindezektől. Az már más kérdés, hogy ettől még a film nagy része verekedésből, illetve verekedni akarásból áll, de ettől akció az akció.

Nem is lenne ezzel akkora baj, viszont már itt fellelhető az ellentmondás a főszereplő motivációjában: nem akar agresszív lenni, mégis önként és dalolva választja az erőszakot megoldásnak, ha úgy hozza a sors. Személyes karakterdrámának nem is rossz, igaz? Persze, jól hangzik, de a Sokk ennél sokkal sekélyesebb, hogy ilyen "bagatell" és "felszínes" szálakat boncolgasson. Tökéletesen elégedett a zúzással és a… zúzással. Szereplők terén egyedül Lindyt lehetne kiemelni, akiből Beckinsale kihozott mindent, amit lehetett, sőt meg merem kockáztatni, hogy alakítása még szórakoztatónak is mondható. Ezzel szemben a többi figura vagy feledhető, vagy idegesítő, amiből az előbbi egy akciófilmben még bocsánatos, viszont az utóbbi már problémásabb, főleg ha a főgonosz személyéről van szó például. Azonban nem kell az antagonistáig sem elmenni, csempésztek a filmbe egy kis rendőrszálat is, amit bár ne így tettek volna! A fárasztó párbeszédek, a következetlen forgatókönyv és a dramaturgiai építkezés deficitje itt ütközött ki leginkább, szerencsére csak mértékkel, hiszen a fő cselekményfolyam nem e köré épült.

A Sokknál ért igazán sokként (na jó, annyira azért nem), hogy a zsáner (a noirba ültetett popcorn-akció-thriller), amit a korábban már említett John Wick-filmeknek köszönhetünk, kezd kifulladni. Nem mondom, hogy ez végérvényes és nincs innen visszaút, hiszen láttunk idén kellemes meglepetést is hasonló köntösben (Senki), de hiba lenne tagadni az ilyen zsánerdarabok java részének a tucatfilmmé válását is. Lehet, hogy ez egy természetes folyamat, ami bizonyos időszakonként minden műfajban előfordul, viszont a Sokk egy tökéletes rossz példa, ami ezt a minőségi romlást erősíti.