Craig Zobel rendező (a 2020-as Vadászat című film rendezője) és Brad Ingelsby író (a 2013-as Out of the Furnace-t köszönhetjük neki) legújabb sorozatának sikere és népszerűsége meglepő helyről fakad és különlegessége, maradandósága is ennek köszönhető. Úgy frissíti fel a "kisvárosi gyilkosság"-formulát, hogy a hangsúlyokat máshová helyezi és a klisének nevezhető elemekkel csínján bánik. Vitán felül egy igazi, üde színfolt lett a sorozatok amúgy is izgalmasnak nevezhető palettáján. 

A történet a következő: adott egy kisváros, Easttown. Egy napon ebben a kisvárosban gyilkosság történik, melynek áldozata a fiatal Erin (Cailee Spaeny). A sorozat központi kérdése természetesen az lesz, hogy ki ölhette meg, a gyanúsítottak száma pedig a játékidő elteltével exponenciálisan nő és nő, miközben a helyi rendőri erők egyik képviselője, Mare (Kate Winslet) próbálja felgöngyölíteni az ügyet. Mare-nek ez időben önmagával és saját családjával is fel kell vennie a kesztyűt: fia öngyilkosságát még mindig nem heverte ki, exférje új feleségével a szomszédban lakik, ő maga együtt él minden lében kanál édesanyjával (Jean Smart) és egyszerre próbálja nevelni kislányát (Angourice Rice) és unokáját is. 

A magam részéről már onnan tudtam, hogy egy különleges és szívemnek potenciálisan kedves sorozattal állok szemben, amikor az első epizód folyamán szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy itt nem csupán egy kisvárosi drámát követhetünk, hanem műfajának eleget téve előbb-utóbb egy gyilkosságnak is kell történnie. Nem vágytam a tragédiára, önmagukban elkezdtek érdekelni ezek a lazán, de érzékletesen felskiccelt figurák és az, hogy mi történik velük. Hogy úgy mondjam, az szinte csak habnak minősült a tortán, hogy másféle izgalmak is vártak rám és hogy találgathatok majd, vajon ki és miért áll a borzalmas tett mögött, melynek a fiatal, babáját egyedül nevelő lány áldozatául esett. Az első epizód nyújtotta finoman adagolt izgalmak és sorsok olyan húrokat pendítettek meg bennem, amelyet sorozat már régen: egyből éreztem, hogy ez egy olyan széria lesz, ami tökéletesen rám van szabva. 

Az Easttowni rejtélyek hét epizódnyi menete folyamán következetesen tartotta magát az első óra ígéretéhez és koncepciójához. Egy olyan szabálytalan whodunit-ot kaptunk, amelyben egyrészről értelemszerűen izgulhattunk azon, hogy ki állt a bűntett hátterében, de nem ez volt az elsődleges elem, amely mozgásba lendítette azokat a bizonyos kerekeket. Ingelsby a hangsúlyt nem arra helyezte, hogy mindenki gyanús legyen és hogy lerántsa a leplet a nyugodalmasnak tűnő kisváros lakóiról (ismerjük a receptet: mindenki gyanús, senki nem ártatlan, mindenkinek van valami vaj a füle mögött). Sokkal inkább azzal foglalkozott, hogy karaktereit bemutassa, apró-cseprő drámáikat felfejtse, hogy aztán mintegy észrevétlenül egybeszője őket a központi bűnténnyel és kifuttassa mindezt a váratlan és mellbevágó megoldásra. Mire pedig ide elérkezünk, hiába készítettük fel magunkat a jól megszokott ítélkezésre, annyira mégsem lesz egyszerű a dolog: túl közel vitt bennünket a sorozat mindnyájukhoz. Dolgozik az empátia gépezete ezerrel. Ennek fényében pedig külön ki kell emelni, hogy az alkotók kerülik a kliséket és a szokásos fordulatokat: pedzegetik kicsit őket, megközelítik, nézőként pedig sokszor beugrottam neki, de túl nagy az érzelmi intelligenciája ennek az alkotásnak ahhoz, hogy be is hódoljon nekik.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tartogatna a sorozat körömrágós, hajtépős izgalmakat. Ezt a műfajtól elvárt tulajdonságot képes volt egyetlen jelenetbe sűríteni, amely jelenet felépítettsége iskolapéldája annak, miként kell feszültséget konstruálni, ahogyan annak is, hogy miként kell egy jól irányzott gyomrost adni a gyanútlan nézőnek. 

Az egész sorozatnak van egyfajta hétköznapisága, realizmusa, de ezt emberléptékű mértékben tálalja a néző felé. Legyen szó egy szexjelenetről, a maga tökéletlenségével, esendőségével együtt is tökéletes Kate Winsletről, ahogy biceg, vagy ahogy hajszárítózza a kezén lévő, elázott gipszet, vagy ahogy issza a sört. Az Easttowni rejtélyek nem fél attól, hogy hébe-hóba megvillantsa a humorát. A humor pedig itt mindig a karakterekből fakad, amelyek jó érzékkel oldják a feszültséget és nem bontják meg a széria szövetét, sőt erősítik azt. Ennek egyik legjobb példája a Mare és édesanyja közti folyamatos adok-kapok (Winslet és Jean Smart kettőse igazi telitalálat), amelyet öröm nézni, ugyanakkor a kettejük kapcsolatát, súrlódását is gyönyörűen egybefoglalja az utolsó epizód egyik apró, ám jelentőségteljes és szívfájdító momentuma. Lényegében úgy válik szórakoztatóvá az egész, hogy közben nem tűnnek bagatellnek azok a témák, amelyeket Ingelsbyék feszegetnek. Ezek a témák pedig kellőképpen komolyak és odafigyelést igényelnek: szülői felelősségvállalás, gyászfeldolgozás, rendőri és civil én összehangolása és családon belüli nézeteltérések lezárása. Ha néhol bizonytalannak is hatott számomra az, hogy mindezt hogy oldja meg és miként lesz képes egybehangolni ezt a sok szálat és tematikát, az utolsó epizódra minden kételyem elmúlt. Kereken, elegánsan, gyönyörűen, fájdalmasan, ám finom katarzissal zárja le mindezt anélkül, hogy egy szemernyi hiányérzet is maradt volna bennem. 

Muszáj rátérni a színészekre is, hiszen jócskán hozzáadnak az összképhez. Evan Peters-t például még sose láttuk ilyen jónak és ennyire másnak (először őszintén azt hittem, hogy Jamie Bell-t látom), az ő alakításában a Mare mellé szegődő nyomozót egy szigorú, ám mégis sebezhető figuraként ismerhettük meg. Vagy hogy egy másik ismertebb nevet említsek, ott van Guy Pearce, aki egykönyves íróként igyekszik bevágódni főszereplőnknél és aki méltóságteljesen megőszült sármjával és karizmájával emeli minden jelenet nívóját. Mindennek középpontjában pedig ott áll Kate Winslet, aki mindenféle manír nélkül, alázattal, látszólagos természetességgel és különösebb látványos eszköztárt nélkülözve jeleníti meg Mare-t. Mare-t, aki papíron, leegyszerűsítve nevezhető akár egy szimpla, női verziójának az öntörvényű, önsorsrontó férfinyomozó archetípusnak, mégis sokkal több annál. A forgatókönyv minden oldalról megismerteti őt, nem tesz a feje fölé glóriát, hibáival együtt ábrázolja, de többnek, sokrétűbbnek és érdekesebbnek, mi több: valóságosabbnak tűnik a legtöbb sorozatos, filmes nyomozónál. És igazából ez teszi mind Winslet alakítását, mind pedig az általa megformált karakterét igazán emlékezetessé. 

Összegzésképpen tehát egy minden szempontból különleges sorozattal lettünk gazdagabbak, amely pont azért különleges, mert látszólag nincsen benne semmi extra. Minden, amitől több, az a sorok között bújik meg, szerényen és hivalkodás nélkül. Úgy krimi, hogy közben bátran ajánlanám mindazon nézőknek is, akik annyira nem krimisek, ugyanakkor a keményvonalas krimik rajongóinak is képes lehet meglepetést és kellemes pillanatokat okozni. Bátran ajánlom tehát mindenkinek. 

Az HBO GO kínálatában már elérhető az összes epizód!