A Sound of Freedom az a fajta film, ami akkor bizonyul kifejezetten érdekesnek és izgalmasnak, ha picit jobban utánaolvas az ember, hogy mégis hogyan jött létre a film és kik állnak mögötte. Ezek nélkül az egész inkább csak egy félrement, jószándékú unalom.
Alejandro Monteverde filmje egy létező problémáról igyekszik kommunikálni és arról az igazságot feltárni. Gondoltam ezt előre leszögezem, már csak azért is, mert a Sound of Freedom ezt a tényt (tehát a tényszerűséget, a világon jelenlévő problémát) komoly fegyvertényként kezeli és a játékidő nagy részében azt éreztem, ezzel meg is elégszik. Mivel a probléma valós, az elmesélt történet értékes és fontos, ami azt jelenti sokak szemében, hogy szőrszálhasogatás és bunkóság számonkérni mindazt, amit amúgy egy filmtől elvárnánk. Izgalmas történetvezetést, érdekes karakterábrázolást, értékelhető színészi játékot. A Sound of Freedom mindennek híján van, de legalább azt fel tudja mutatni, hogy beszél a gyerekkereskedelemről és a pedofíliáról. Csak valami az is, nem? Habár, ezzel a lendülettel akár az Elrabolvát is éltethettük volna, amiért az emberkereskedelmet pedzegette (és itt amúgy halkan megjegyezném, az Elrabolva minden butasága ellenére jobb és izgalmasabb film, mint a Sound of Freedom).
Na de kezdjük az elején.
Alejandro Monteverde még 2017-ben kezdett el kokettálni annak a gondolatával, hogy a témában ír egy forgatókönyvet - miután a hírekben látott vonatkozó képsorok szíven ütötték őt. Az akkor még vállaltan fikciós szkriptként létező filmötlet akkor kezdett el átalakulni valami mássá, amikor egy producer "ajánlotta" neki Tim Ballardot, illetve az ő "munkásságát". Ballard volt az, akinek a nevét a gyerekkereskedelem felszámolásával hozta összefüggésbe a média, illetve az ő nevéhez volt köthető az Operation Underground Railroad is, ami, mint szervezet sok gyermeket megmentett. Ahogyan Monteverde utánaolvasott, úgy kezdett el a fejében átrajzolódni minden, ami addig ötlete volt és úgy érezte, Ballard egy olyan személy, akire könnyen felhúzhat egy egész filmet. Ballard szerepére pedig hamar leszerződött Jim Caviezel - az a Jim Caviezel, aki korábban Jézus Krisztus megformálása miatt került be a köztudatba, majd inkább kisebb szerepekben, vagy kevéssé ismert filmekben/sorozatokban láthatta a nézőközönség.
A film forgalmazását eredetileg a 20th Century Fox vállalta magára, ám ekkortájt történt az is, hogy a Disney szépen felvásárolta a stúdiót - ezt követően pedig az alkotás szépen eltűnt a nagy forgatagban (a rendező szerint nem volt rossz szándék a Disney részéről, szerinte csak szimplán észre se vették az ő filmjét, annyira kispályásnak minősült). Picit a Covid is betett a melónak, majd a projektet végül az Angel Studios karolta fel, amely nevéhez olyan filmek és sorozatok kötődnek, mint a His Only Son, vagy a The Chosen című, Krisztus életét feldolgozó alkotások. Innentől kezdve Monteverde kezéből kikerült az irányítás és egy olyan utat kezdett bejárni a film, ami már a kijelölttől teljesen eltávolodott. Képbe került a QAnon nevű politikai mozgalom (ők a saját teóriájukkal - mely szerint a gyerekkereskedelemben még Ferenc pápa is benne van - beszálltak a film "promózásába"), a konzervatív médiumok keblükre ölelték a filmet, Trump elnök privát vetítést tartott a haverjainak, a stúdió pedig Caviziel hathatós közreműködésével arra bátorította az embereket, hogy előre vegyenek jegyet olyan embereknek, akik nem feltétlen néznék meg maguktól a filmet moziban. Ezzel is támogatva a nagy és nemes célt.
Mindeközben Tim Ballard munkásságáról is kiderültek ellentmondásos információk. Sokak szerint csak a szenzációhajhászás a célja, saját maga fényezése és - csak, hogy a kép árnyalódjon - ő is beállt azok közé, akik azon narratívát éltetik, mely szerint aki kritikát mer megfogalmazni a filmet illetően, az maga is pedofil beállítottságú. Ezen a ponton ez az egész történet kacifántosabb és átláthatatlanabb, mint egy Christopher Nolan-film. Annyinak azonban mindenképp világosnak kell lennie, hogy a film végül a nyár egyik legjövedelmezőbb mozija lett. Olyan siker, amit senki nem látott előre: a 14 millió dolláros büdzsét bőven visszahozta, több, mint 200 milliót hozott a konyhára. Good job!
Na de, ezután a hosszabb felvezetés után, lássuk a filmet!
A Sound of Freedom egy lánnyal indít, akit a film elején egy magát tehetségkutató ügynökségnek álcázott szervezet elrabol. A nyitány erősnek mondható, mert átérezhető az apa, ahogy visszatér a lakásba, ahol a gyerekeket hagyta. Ahogyan szembesül saját jóhiszeműségével és veszteségével, az szívszorító. Mert az ember könnyedén el tudja képzelni ezt a képtelen, szörnyű szituációt. Ezt követően kerül bemutatásra Tim Ballard (Jim Caviezel), aki egy akcióját követően besokall attól, hogy az esetek többségében csupán a pedofil egyéneket kapják el, a gyerekeket képtelenek megmenteni, ezért magánakcióba kezd. Egy kamu pedofilhálózat kialakításán kezd el dolgozni, amelynek egyetlen célja van: visszaadni az elrabolt, megrontott gyerekeknek a szabadságot.
Az egyik legfőbb probléma ezzel a filmmel az, hogy a főszereplő faék egyszerűségű és olyannak van beállítva, mintha egy nyolcvanas évekből szalajtott egyszemélyes kommandó lenne (ezt nézve az Elrabolvával vont párhuzam nem is olyan nyakatekert): nem beszél sokat, a tettek embereként pozícionálja magát, szembemegy a felettese akaratával, amikor szembe kell mennie. Tűzön-vízen keresztülmegy, hogy célját beteljesítse. Hogy érezzük, mennyire elszánt, egy ponton még saját magát is pedofilnak állítja be, csak hogy lebuktasson egy másikat (a jelenet egyébként az amatőr színjátszás "csúcspontja", annyira hiteltelennek hat minden egyes mozzanata). De a lényeg, amit nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdettől fogva próbálják érzékeltetni velünk azt, hogy Ballard a legjobb. Az egyetlen. A kiválasztott.
Ballard célja nem csak az, hogy felszámolja az egész pedofilhálózatot, de az is, hogy a film elején elrabolt gyereket visszaadja az apjának, ezáltal személyessé téve az egész küldetését. Viszont Ballard karaktere úgy válik faék egyszerűségűvé, hogy közben rettenetesen unalmas is. Úgy válik egyszemélyes kommandóvá, hogy közben sem Caviezel, sem pedig a forgatókönyv és a rendezés nem képes igazi, épkézláb karaktert, karizmát biztosítani neki. Maga a színész is csak erőlködik a szerepben - végig hamisnak hatott és olyan érzésem volt, mintha nagyon akarna valamit, de nincsenek meg az eszközei arra, hogy megvalósítsa azokat. Tekintetével hol elszántságot, hol szíveszakadt embert próbál ábrázolni, de legjobb pillanataiban is csak azt az érzést keltette bennem, hogy akárcsak a film egésze, ő is inkább csak saját magától és saját szándékaitól hatódik meg. Semmi érdemit nem tudunk meg róla, csak azt, hogy ő a hős - egy teljesen nullára redukált karaktert követünk végig, nulla egyéniséggel, nulla háttérsztorival (szegény Mira Sorvinót is egy teljesen jelentéktelen mellékszerepbe száműzték Ballard feleségeként). A film szerint krisztusi figura ő, egy kvázi Megváltó. Én pedig készséggel elhiszem, hogy Ballard sokat tett le az asztalra, de némi árnyaltság neki sem ártott volna, mert így kicsit olyan érzésem van, mintha - mivel volt rálátása a projektre - önmagát és saját munkáját fényezné csupán.
A film többi része sem nevezhető túl fényesnek. A második felében kapunk egy valamivel érdekesebb mellékszereplőt (Bill Camp próbál karizmát biztosítani hősünket segítő szereplőjének), színre lépnek a gyerekkereskedők is, de azok is csak egybites figurákként működnek. Gonoszan néznek, gonoszan és csúnyán kacagnak, amikor megkötnek egy üzletet, ennyiben pedig ki is merülnek. A dzsungel adta helyszín igyekszik némi kézzelfogható textúrát, atmoszférát kölcsönözni, de a feszültnek szánt jelenetek így is laposak, akcióból pedig kevés van és azok sem túl izgalmasak. Pedig legalább azzal fel lehetett volna dobni valahogyan az összképet - ha már alapvetően az "egyszemélyes hadsereg" toposzt dobták be. De nem, vélhetően túl olcsónak tartották volna az alkotók azt, ha egy szimpla akciófilmmé "zsugorítják" a nagy üzenetet és célkitűzéseiket. Hiába idéződik meg az Apokalipszis most a fináléban, ez csupán pillanatnyi szikra és felismerés. Nem sokat változtat azon, hogy az egésznek se íze, se bűze, csak megüli a gyomrot a gejl, hatásvadász képsoraival és az önmagától való meghatódottságával.
Hiába hát a nemes szándék, hiába rántja le a leplet az igazságról, ha egész egyszerűen valami mozgóképes produkcióként nem működik. Ugyanilyen hatásos lett volna az is, ha kiadnak a film helyett egy PowerPoint prezentációt. Nyilván nem kerestek volna vele ennyit, nem húzhattak volna rá vizes lepedőket újságírókra enélkül, nem kunyerálhatott volna pénzt Jim Caviezel a film stáblistája alatt és nem adhatna könnyes szemű interjúkat a sajtókörúton, hangoztatva, hogy ez a legjobb filmje a Passió óta. De kb hasonló nívóval hívhatták volna fel a figyelmet a témára.
A film 2024. január 25-én kerül a hazai mozikba.
