Diana walesi hercegné borzasztó fiatalon, s tragikus körülmények között véget érő élete máig szóbeszéd tárgya. A brit királyi család egykori tagjának sorsa még az újabb generációkat is meg tudja szólítani, ahogy a popkultúrában is gyakran találkozhatunk Diana Spencer arcával. Megannyi filmes vagy tévés feldolgozás, vagy épp emlékezetes és kevésbé emlékezetes színészi megformálás juthat eszünkbe a hercegnéről, Pablo Larraín viszont olyan módon emlékezett meg Diana személyéről, amire még a 2016-os Jackie után sem feltétlen számítottunk.

Ha valaki egy olyan világszerte ismert és tömegek által kedvelt személyről rendez filmet, mint amilyen maga Diana is volt, akkor borítékolható, hogy olyan nézők is beülnek a moziba, akik egyébként ritkán járnak filmszínházba. A Spencer kapcsán épp ezért jogos elvárás lenne, hogy egy minőségi, de könnyebben befogadható, sztenderd életrajzi drámát kapjunk, amely kipipálgatja a zsáner fontosabb elvárásait, mialatt (jobb esetben) felvonultat egy emlékezetes alakítást. Nos, Pablo Larraín rendező nem zavartatta magát, és tárgyilagos életrajzi film helyett egy olyan szuggesztív, érzelmekkel hevített lélektani drámát tett le az asztalra, ami legnyomasztóbb pillanataiban közelebb áll egy pszichológiai horrorhoz, mint bármi máshoz.

A Spencer már csak struktúráját tekintve sem értelmezhető klasszikus életrajzi filmként, hiszen Diana életének közel sem teljes egészét, vagy egy nagyobb szeletét követhetjük végig, hanem pusztán annak néhány napját. A hercegné történetének azon időszakában járunk, amikor az előkelő élet és a királyi család örökségének terhe abban is elbizonytalanították, hogy ki is ő valójában. A cselekményi az úri karácsonyozás napjait öleli fel, ahol Diana sebzett vadként próbál meg túlélni az őt pásztázó, becsmérlő tekintetek között, s korának Boleyn Annájaként küzd egyre súlyosabb lelki gondjaival. Larraín filmje ugyanis egy végtelenül szubjektív alkotás, ahol nem a tények, hanem az érzelmek kerülnek előtérbe. A Spencer nem azt állítja, hogy ez történt Dianával, hanem hogy ezt érezhette Diana. Nem az okokat és a miérteket próbálja meg felfejteni, hanem belehelyezkedik egy olyan szerepbe, melyek nem csak a walesi hercegné, hanem már előtte is sokan megtapasztalhattak. A kavargó érzelmeket, az egyre élesebb fájdalmat felnagyítva, de egy cseppet sem eltúlozva rántja be a nézőt Diana szerepébe, amihez egy fájdalmasan gyönyörű filmélmény jár.

A Spencer nem rejti véka alá, hogy ez sokkal inkább egy művészfilm, mintsem egy pontos életrajz. Larraín alkotása úgy hivatkozik magára az első jelenetet megelőző inzerttel, mint "mese, egy igazi tragédiáról". Ez nem csak egy hangzatos felütés, hanem közel hibátlan megfogalmazása az elkövetkezendő kétórás élménynek, melynek nem során nem csak fojtogatóan felkavaró látomások, de olykor még szellemek is a frászt hozzák a nézőre. Ez egy mese, nem is feltétlenül Dianáról, vagy a Windsor-házról, hanem sokkalta inkább egy tekintetről. Arról a mély, gondterhes vagy - ha egy kissé hatásvadász megfogalmazással szeretnénk élni - segítségért kiáltó tekintetről, mely Diana megannyi kései interjújában és kiállása során tárulhatott elénk. A Spencer ezt az egyszerre sokatmondó, mégis magába zárkózó tekintetet próbálja meg vászonra vinni, pontosabban mindazt a gyötrődést, ami abban a szempárban tükröződött.

Jó esély van arra, hogy a film egy tűpontos reprezentációja mindannak, amit a címszereplő megélhetett. Ám az sem zárható ki, hogy a Spencer hatalmas lesre futva egy merőben téves reprezentációja mindannak, aki Diana volt, és ami benne zajlott. A lényeg viszont mégsem ez, hiszen Larraín alkotása egy olyan emberi történetet filmesít meg, amihez nem kell nemesi sarjnak lennünk, hogy tökéletesen átérezzük. Jonny Greenwood olykor-olykor nyugtatóan kellemes, ám a játékidő nagyrészében inkább felkavaró, klasszikus horrorokat és pszichológiai thrillereket idéző zenéje az, amit diktálja a Spencer lüktetését, s ami elsősorban megteremti annak fojtogató atmoszféráját. Lenyűgöző munka, aminek jó pár darabja önmagában, a film gyönyörködtető ellensúlyozásának hiányában majdhogynem hallgathatatlan. Ezt a hatást, azt a bizonyos tekintetet és a film letaglózó erejét pedig annak a Kristen Stewartnak köszönhetjük, aki lehet, már most előre letette pályafutásának legtökéletesebb alakítását az asztalra.

Nem arról van szó, hogy egy Christian Bale-féle átalakuláson esett volna át, közel sem, de még így is alig lehetett ráismerni a színésznőre - őszintén kerestem Kristen Stewartot Diana mögött, de egyszerűen nem találtam. A Spencer sokszor kifejezetten, de általánosságban nézve is egy hajszálra volt attól, hogy expresszionista drámából öncélú művészkedésbe csapjon át. Ez végül nem történt meg, köszönhetően Stewart érett, letisztult és ijesztően átszellemült játékának, ami minden fokát végigzongorázta annak a skálának, ami abból a bizonyos tekintetből kiolvasható volt. Már említettem, hogy egy abszolút szubjektív, s legalább annyira emberközeli drámáról beszélünk, amiben a néző nem a valóságot, hanem annak egy leképeződését láthatja, méghozzá Diana Spencer szemszögéből. Stewart alakítása, hasonlóan magához a filmhez, néhol teátrális ugyan, őszintesége és empatikus ereje azonban ragályos, aminek hatására a néző sem vágyik már másra egy ponton, csak hadd szakíthassa le magáról azt a kínzó gyöngyfüzért. Stewart még legnagyobb bánatában és kilátástalanságában is beragyogja a vásznat, ez a fajta ellentmondás pedig áthatja a film teljes egészét. Csodálatos alakítás, amit kellemetlen öröm nézni.

Nem kérdés, hogy a Spencer "eltúlzott", szubjektív megközelítése sokakat el fog veszíteni, és teljesen szembe megy mindazzal, amit talán előzetesen várnánk tőle, főleg, ha egy klasszikus életrajzi film reményében ül be rá valaki. Ha viszont ezt el tudjuk engedni, és nyitunk érzelmileg a Larraín felkavaró alkotására, akkor egy olyan lélektani utazásban lesz részünk, ami a címszereplő személyétől függetlenül is sokáig velünk fog maradni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen párhuzamot fogok állítani, ám a Spencer némely pillanatában Darren Aronofsky 2017-es, több szempontból is hasonló érzékenységű horror-drámáját, az Anyám!-at juttatta eszembe. Egy remekül felépített élményről beszélünk, amit Kristen Stewart kivételes alakítása helyez fel egy igazán magas polcra.