Brian Duffield eddig forgatókönyvíróként kereste a kenyerét, ő írta többek közt az első Bébiszitter filmet, az Árkot vagy a Monster Problemst. Most rendezőként is bemutatkozhatott, mi pedig ennek csak örülhetünk, ugyanis mostanság különösen szükség van az olyan szuper darabokra, mint a Spontaneous, avagy magyarul Kirobbanó szerelem.

Egy átlagos amerikai középiskolában járunk, ahol egy nap felrobban az egyik diák. Így, ahogy mondom. Nem öngyilkos merénylő, nem gránát robbant a zsebében, egyszerűen csak szétfröccsen. Dylan (Charlie Plummer) ekkor jön rá, hogy az élet rövid és bevallja Maranak (Katherine Langford), hogy már két éve tetszik neki. A vonzalom kölcsönös, az újdonsült pár igyekszik kihasználni a rendelkezésükre álló időt, ám a spontán elhalálozások egyre gyakoribbá válnak.

Kár kertelni, a történet abszurd, olyan, mintha az Agyfürkészőket kevernék a 13 okom volttal, megszórva egy kis könnyed humorral és rengeteg filmes kikacsintással. A groteszk köntös mégis tökéletesen illik a Covington gimi világába, hála elsősorban a karaktereknek.

Mara főként a legjobb barátnőjével lóg, kissé infantilis, lázadó jellem, aki nem rejti véka alá az egyébként igen harsány véleményét. Sokak számára irritáló lehet a stílusa, de én nem tudtam nem imádni. Ugyanez elmondható Dylanről, igaz, ő egy fokkal visszafogottabb, ám nem kevésbé egyedi jellem. Okkal feltételezheti mindenki, hogy na, bumm, itt egy újabb fiataloknak szóló limonádé, ahol két különc egymásra talál. A Spontaneous ennél azonban jóval több. Eleve az ismerkedési fázist élmény nézni. Ahogy Dylan szenvtelenül odapofátlankodik Mara társaságába, majd kialakul a kötelék, a vonzódás, mégis sokszor érezzük úgy, hogy inkább két havert látunk, mintsem egy párt. Ez a fajta ábrázolásmód még szimpatikusabbá teszi hőseinket, és kvázi bármeddig el tudtam volna nézni, ahogy cukkolják egymást, vagy akár szimplán csak sétálnak és beszélgetnek.

A kémia tökéletes, a humor frappáns, csak közben emberek robbannak fel. Kezdetben ezt el lehet bagatellizálni, poénra venni, de Duffield ügyesen emeli a tét súlyát és hozza be a drámát a cselekménybe. A film második fele ezzel sokakat elveszíthet, az addig érzett felhőtlenség egy csapásra elmúlik, helyét felváltja a melankólia és a mélyebb gondolatok. A főszereplőkkel egyetemben egy letargikusabb állapotba kerülhetünk, s válaszokat keresünk arra, hogy miért történik mindez? A felrobbanó emberek a szempillantás alatt elmúló fiatalságot szimbolizálják? Vagy egyszerűen csak meg se próbáljunk kiigazodni az életnek nevezett mókuskeréken, mert minden el van cseszve?

Így, vagy úgy, de mindenkinek akadnak problémái, amiket meg kell tanulni kezelni. Nyilván nehezebb, ha bármelyik percben felrobbanhat az ember, de az örökös félelem nem szabad, hogy megfosszon a boldog pillanatoktól. Duffield ennek az érzésnek az átadásában annyira jó és bár olykor szájbarágósan mesél, nem tudtam rá haragudni.

A Kirobbanó szerelem az év egyik legkellemesebb élménye. Katherine Langfordnak remekül áll a szerep, lubickol is benne szépen, Charlie Plummer pedig annyira kedvesen jó arc, hogy pillanatok alatt összehaverkodnánk vele a való életben is. Az elborult köntös ne tévesszen meg senkit, igazi érzelmi hullámvasútra vált jegyet, aki megnézi a filmet, mely a fiatalkor allegóriája is lehetne, benne a lázadással, szerelemmel, csalódással, boldogsággal. Lehet, hogy az élet szívás tud lenni, de a világ bőven tartogat csodás dolgokat, úgyhogy használjuk ki. Remélhetőleg nálunk nem kell embereknek felrobbannia körülöttünk ahhoz, hogy erre rájöjjünk.