Van abban valami, amikor az orosz filmipar nagy ritkán egy olyan sci-fire adja a fejét, amelyet nemzetközi piacra is szán, ami a kész produkciók láttán többnyire érthető, ám az orosz fantasztikus irodalom múltjának fényében valamelyest mégis fájó. A hetekben megjelent Sputnik a legújabb, méghozzá egy kifejezetten korrekt képviselője az orosz sci-finek, mely az identitást a minőség oltárán áldozta fel.

A recept több mint ismerős: adott két asztronauta a nyolcvanas évek, egyben a hidegháború táján, amikor még az emberiségben kollektíve égett az ismeretlen felfedezése iránt érzett vágy. Az orosz űrhajósok az űrbéli expedíció után a visszatéréshez készülődnek, amikor is megpillantanak egy különös, távolról sem földi élőlények kinéző formát. A baj természetesen beüt, olyannyira, hogy a Föld felszínére már csak az egyikük tér vissza élve - Veshnyakov (Pyotr Fyodorov) azonnal karantén és állandó megfigyelés alá kerül, a férfi azonban képtelen felidézni, hogy mi történt vele és társával odafönt. Épp ezért mit sem sejthetett arról, hogy magával hozott egy földönkívüli potyautast. Fizikális és mentális segítségére egy külsős doktornő, Tatyana Klimova (Oksana Akinshina) érkezik, aki nem csak a férfival és a benne lakozó idegen lénnyel, hanem a körülményekkel kapcsolatban is aggasztó felfedezésekre jut. Ahogy azt mondtam, túl sok meglepetésre ilyen formán nem érdemes számítani a Sputniktól, ám Egor Abramenko filmjének megvannak a maga erényei.

A Sputnik egy hideg, szürke és ismeretlenekkel teli, mondhatni klasszikus sci-fi, ami az első pillanattól kezdve egy roppant távolságtartó, és az elcsépelt felütéssel együtt is érdekfeszítő jelenlétet vállal magára. A film első fele meglepően jól bánik azzal a feszültséggel, ami az ehhez hasonló elgondolású sci-fik esetében gyakorlatilag szíve-lelke, elsőszámú katalizátora az élménynek. Lassúfolyású, de lényegre törő történetmeséléssel indít a Sputnik, ahol főleg az űrhajós, Veshnyakov és Klimova doktornő dinamikája lendíti előre az eseményeket, méghozzá egy jóval földhözragadtabb, egyúttal (látszatra) hitelesebb hangvételben is, mint szokták azt tenni amerikai műfajtársai. A filmet értelemszerűen az ismeretlen és kiszámíthatatlan lény tartja össze, mely ugyan majdhogynem állandó jelleggel ott van a vásznon Veshnyakov testébe bújva, valódi alakját és habitusát csak fokozatosan ismertetik meg a nézővel.

A Sputnik teljes mértékben a 2017-es, egyébként piszkosul erős Élethez hasonlatos horrorvonalat és hangulatot igyekszik reprodukálni, ám az adrenalindús kergetőzés helyett ezt olykor felkavaróan részletes biológiai leírásokkal, majd kőkemény pszichológiai eszközökkel érti azt el. A lény jelenléte és manifesztációja Abramenko filmjének egészen gyenge pillanataiban is jól működik, ami főleg annak az ijesztően valósszerű dizájnnak és animációnak köszönhető, mely egyetlen képkocka erejéig sem lóg ki az összképből - őszintén meglepett, hogy ennyire magasszínvonalú munka került ki annál jóval alacsonyabb költségvetésű film címe alól. Mialatt a Sputnik ennyire jól tartotta és hozta rideg vállalásait, a "Ki az igazi szörny?"-féle, a műfajban gyakran visszatérő dilemma is bejött a képbe, mely egy felkavaró, jól megalapozott, de mégis váratlan jelenettel az élen egy új réteget tudott adni a sci-finek.

Ha mondjuk angol vagy magyar szinkronnal látom Abramenko filmjét, simán rámondtam volna, hogy ez egy jól megcsinált B-kategóriás, amerikai sci-fi. Ez egyszerre elismerés és legalább akkora kritika a Sputnikra nézve. Elismerés, mert egy már sokszor látott felütésből tudott kihozni egy olyan produkciót, mely a nemzetközi piacon is nyugodt szívvel megállja a helyét, főleg a műfaj szerelmesei előtt. A cselekmény feléig még azt is merem állítani, hogy követendő példa a Sputnik feszültségteremtése. Ám legalább akkora kritika is, hiszen Abramenko előtt ott volt a lehetőség, hogy megrendezzen valamit, ami nem pusztán egy korrektül megcsinált, de a végére alaposan megfáradt sci-fi. Vagy valamit, ami nem csak egy "hollywoodias" alkotás, melyben éppenséggel oroszul beszélnek. A stáblista előtt nagyjából 40 perccel elérkezik egy pont a filmben, amikor is egyrészt nyugodt szívvel be lehetett volna fejezni az egészet, hiszen mind az addig szuperáló feszültség, mind az érdemi gondolat és fantázia kiveszett a forgatókönyvből. Ezt valószínűleg a készítők is érezték, mert az addig szimpatikus, lassúfolyású cselekményt felváltotta az a fajta súlytalan akciózás, ami a legtöbb esetben még az amerikai műfajtársaknak is pocsékul áll. Hiába a tökéletes feladás, ha azt nem követi egy erőteljes lecsapás - az a szerencséje a Sputniknak, hogy Veshnyakov végső tette, egyben a felszín alatti zárógondolat vissza tudott csatolni a film jól működő első órájához, és többnyire kellemes szájízzel hagyja magára a nézőt az amúgy gyenge finálét követően.

A Sputnik egy még a gyenge pillanatiban is vállalható, míg jobb momentumaiban üdítően erős és atmoszférikus, a régivágású sci-fi horrorokat idéző próbálkozás. Büszke lehet magára, mert még az amerikai sci-fi piacról sem lógna ki túlzottan, ám ennek érdekében nem alakította ki magának azt a különleges identitást, ami egyébként ott rejtőzött a felszín alatt - kontraproduktív módon pedig nem kizárt, hogy épp emiatt nem fognak sokan emlékezni a Sputnikra.