Kétségtelen, hogy a mesterséges intelligencia fontos kérdése korunknak. A technológia egyre gyorsabban fejlődik, épp ezért még nem alakultak ki azok a szabályok és határok, amelyek mentén ezeket az újításokat az ember magabiztosan tudná a maga oldalára állítani. Már persze ha elfogadjuk, hogy ez a "természet" rendje…
Mindez egyébként jelentős szorongást is okoz az emberekben. Erre a sci-fi irodalom évtizedek óta, de egyre gyakrabban a filmek is rájátszanak. Az elmúlt évekből az egyik legsikeresebb ilyen film az Ex Machina volt, amely az egyik legelemibb vággyal, a szexualitással kapcsolta össze ezt a szorongást, és valami ilyesmivel foglalkozik a Subservience is, még ha persze egészen más színvonalon is.
A történet szerint Nick (Michele Morrone) egy építőmunkás, akinek a felesége (Madeline Zima, a Kaliforgia első évadaiból ismerhetjük) egy súlyos betegség miatt kórházba kerül. Az apa próbál helytállni, de a feladatok túlnőnek rajta, épp ezért segítséget fogad, egy emberszerű robotot, akinek a célja, hogy minden értelemben könnyítsen az életén. És ez sikerül is, csak kérdés, ezért milyen árat fizet.
Ez a film egészen pontosan azt hozza, amit a fenti felvezetés alapján várnánk. Igazi bűnös élvezet ez, amelyben hasonló produkciókból ismerté váló színészeket láthatunk, és semmilyen szempontból nem kapunk magas minőséget. Rögtön egyértelmű, mire fut ki a történet, nem nagyon érhetnek minket meglepetések, és Megan Fox castingolása kapcsán az sem nevezhető váratlannak, hogy film a férfi nézők vizuális kiszolgálására is vállalkozik, ráadásul ezt sajnos elég rosszízűen teszi. Ez tehát egy igen egyszerű alapokra építkező thriller, aminek a történetét nem igazán lehet komolyan venni, de tény, hogy ha el tudjuk engedni a klasszikus elvárásainkat, lehet rajta szórakozni.
A megvalósítás is nagyjából a közepes szintet hozza. A képi világ remekül ábrázolja azt a kiüresedettséget és furcsa idegenkedést, ami a karaktereket jellemzi, és azt is el kell ismerni, hogy van néhány kifejezetten jó beállítás is a filmben. A színészi játékról ugyanezt már nem tudjuk elmondani, még Megan Fox jön ki legjobban a történetből, de például az helyenként kifejezetten komikus, ahogy a 365 nap című méltán híres opuszból ismert Michele Morrone próbál összetett érzelmeket ábrázolni. Ahogy azt is kár lenne tagadni, hogy vannak komoly logikai ugrások a filmben (például a főszereplő kislánya látszólag elég gyorsan megfeledkezik az édesanyjáról).
Azt viszont díjaztam, hogy bár teljesen egyértelmű, milyen célközönséget lőtt be magának a mozi, a készítők nem elégedtek meg a legprimerebb nézői igények kiszolgálásával. S. K. Dale rendező olyan dilemmákat hozott be a filmbe, mint például az előbb említett kérdések azzal kapcsolatban, hogy meddig engedhetjük be az életünkbe a mesterséges intelligenciát, illetve szintén jelezik, hogy Nick építkezéseken dolgozik, és ott is komoly konfliktusforrás lesz, hogy a gépek átveszik az emberek munkáját. Természetesen nem ez a film fogja megfejteni a világot ilyen szempontból, de jó fűszerei ezek a szálak a fő történetnek.
A Subservience azt hozza, amit mindenki vár, hamisítatlan B-kategóriás mozi, ami viszont kellemes lehet, ha már telítődünk a magukat komolyan vevő alkotásokkal. És helyenként még némi (szándékos) humora is van Dale filmjének.
