Mivel a Puliwood szerkesztőségében senkit sem hoznak igazán lázba a DC animációs filmek, ezért úgy érzem rám hárul a feladat, hogy ne hagyjam kialudni a szuperhősök rajzfilmjeinek kritikáinak lángját... értitek, hősiesen megnézem őket, ha a többiek inkább a MCU filmekből tartanak sokadjára maratont. Még májusban ért véget a sok-sok éve filmekkel bővülő DC animációs filmuniverzum (DC Animated Movie Universe), ami azzal a két lehetőséggel hagyta ott a DC animációs részlegét, hogy inkább a különálló történetekre koncentrálnak, avagy megint egy hasonló, nagy volumenű, összefüggő filmes sorozatot hoznak létre. Superman: Man of Tomorrow egy olyan narratívájában és rajzstílusában is egyedi történet, amely tökéletes pillérje lehetne egy ilyen új animációs univerzumnak, ámbár nem igazán találtam az interneten információkat, hogy az előbb felsorolt két opció közül, melyiket választották eme film kapcsán. Nagyon remélem, hogy egy nagy mozaik kis darabkája a Man of Tomorrow, mert önmagában... hát... elég vérszegény.

A film első perceiben gyorsan átugráljuk azokat a már unalmassá koptatott jeleneteket, ahogy az ifjú Clark Kent rádöbbent honnan jött, felfedezi erejét, majd a nagyvárosba költözik, hogy újságíró legyen és kezébe vegye a Föld védelmét. Ennél tovább persze nem ugrunk, eredetettörténethez hűen Superman szuperhősakciójának szárnypróbálgatásinak lehetünk szemtanúi. Clark itt még az újságnál is csak egy gyakornok, nem csak a szuperhőscéljainak helyességében kétkedik, de a szocializálódásban sem szakavatott. Tetszett, hogy maga Clark egy esendő, ügyetlen figura, aki nem egy mindenben profi félisten, aki alteregóijában eljátssza a kétbalkezes, ügyefogyott újságírót, hanem valóban egy hétköznapibb ember, akinek mind a szuperhős-, mind a magánéletében adódnak nyűgök.

Nem lennék meglepődve, ha sokak pont egy ilyen Acélemberre vágytak volna az élőszereplős filmekben is, egy azonosulható, optimista, jókedélyű, kedves jellemre, aki idegen mivolta ellenére is embernek érzi magát, és altruista módon ott próbál segíteni, ahol tud.

Emellett Lois Lane karaktere is üdítő pont volt, akit egy a megszokottnál sokkal antipatikusabb karrierista lányként mutatnak be. Ebből fakadóan nem is lesz első látásra Clark szerelme, hanem ő is megkaphatja a maga jellemfejlődését, ami ebben a filmben még nem igazán ment végbe, de ha folytatásokat kap, öröm lenne látni ezeket a filmeken átívelő karakteríveket. Az eredettörténet megfűszerezése okán kapásból felbukkan Lobo, a hírhedt fejvadász, akinek rettentő jó szövegeket adtak a készítők, illetve a Marsbéli Vadász (Martian Manhunter), aki rögtön a rokonlelket látja Supermanben, mint másik idegen az emberek között, akinek elpusztult a népe. Luthor karaktere viszont bármennyire is érdekesen indult, nagyon gyorsan kibújt a szög a zsákból és kanyarodtunk vissza ahhoz a túlságosan is jól ismert minden hájjal megkent figurához, akit én személyesen már annyira unok, hogy hátamon jön ki.

Ha már Lobo kapcsán felvetettem a jó dumákat, az egész filmre jellemzőek az okosan megírt dialógusok. A szuperhősmunka és az újságírókarrier párhuzamán kifejezetten jót derültem. Humorában és párbeszédeiben is egy érett és csiszolt alkotásról beszélhetünk, ezt a mentalitást szívesen látnám más DC animációs filmekben is visszaköszönni. A DC animációs filmuniverzum tisztességes, de meglehetősen unalmas látványvilága után egy sokkal egyedibb, színesebb, képregényes dizájnhoz közelebb álló stílust kapunk, ami stilizált karaktereiben az Archer sorozatra emlékeztet, ami számomra hatalmas piros pont, és (csak hogy sokadjára említsem újra meg a cikkben) ezt a rajzstílust is örömmel látnám visszatérni egy következő DC filmben.

A fenti sorokat olvasva jogosan gondolhatnátok, hogy oda és vissza voltam ezért a Superman filmért, viszont (ajjaj, most a mindent elrontó viszont) a Superman: Man of Tomorrow a sok pozitívuma ellenére sem több egy korrekt eredettörténetnél, ami miatt többeknél emiatt kapásból az érdektelen kategóriába eshet. Hiába sorakoztat fel érdekes karaktereket, ha a cselekmény lapos, a végén pedig a maga érzelmessége ellenére is csak egy szörnyen bugyuta tanulságot rágnak a szánkba, milyen rossz dolog is a xenofóbia (megjegyzem ez pont a DC világában a legkevésbé helytálló gondolat, ahol tucatnyi, vagy több száz történetben próbálják meg lerohanni/elpusztítani a Földet idegen, gonosz entitások). A plecsni osztásnál emiatt kifejezetten nehéz a dolgom, mert a vörösköpenyes eddigi filmjeihez, avagy a DC rajzfilmekhez hasonlítva ez egy tisztességes Superman mese, de önmagában van annyira érdektelen, hogy ha nem egy új DC univerzum megalapozó filmjéről van szó (hiszen a legtöbb említett pozitívum kapcsán azt emeltem ki, hogy olyan aspektus ez, amiben van potenciál későbbi folytatások esetén), nem sok érvem lenne, hogy miért épp ezt a rajzfilmet kéne megnézni egy szabad másfél órában.