A sorozatgyilkosos filmeket két, viszonylag látványosan elkülöníthető csoportra lehet osztani. Az egyik a fikciós alapú, mint a Hetedik, vagy A bárányok hallgatnak, a másik a valós elkövetőket központba állító művek, például a Zodiákus, a Henry: Egy sorozatgyilkos portréja, de akár idevehetjük A martfűi rémet is. A Szent pók ez utóbbi kategóriába tartozik, melynek van egyfajta kötöttsége, de az iráni szetting önmagában is ad egy különleges köntöst az összképnek.

Rahimi (Zar Amir-Ebrahimi) újságíróként dolgozik és Mashhad városába utazik, ahol egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Az elkövető örömlányokra utazik és szent küldetése, hogy megtisztítsa az utcákat a bűntől. Rahimi élő csalinak használja magát, hogy kézre kerítse a gyilkost.

Említettem, hogy a valós sorozatgyilkosokat bemutató filmeknek van egyfajta kötöttségük. A Zodiákust leszámítva sokkal inkább koncentrálnak a gyilkos személyére, motivációjára, módszereire és jóval kevesebb figyelmet szentelnek az utánuk folyó nyomozásra. A Szent pókban megvolt a potenciál, hogy megtalálva az arany középutat, mindkét perspektívát alaposan körbejárja.

A cselekmény első felében Rahimi az abszolút főszereplő, aki rögtön a szívünkbe lopja magát ellentmondást nem tűrő stílusával és céltudatosságával. Ez azért merész és becsülendő dolog, mert Iránban nem éppen rózsás a nők helyzete. Ali Abbasi alkotásának ez adja az egyik fő irányvonalát, de előkerül a vallás, a politika, hogy végül egy morális háborúvá dagasszák a konfliktust. Ilyen szempontból könnyű párhuzamot vonni A martfűi rémmel, vagy akár az X polgártárssal. Mindegyik esetben a tettes azért garázdálkodhatott sokáig szabadon, mert a rendszer vagy teljesen inkompetens alakokból állt, vagy szimplán nem foglalkoztak az üggyel. A bicskanyitogató korrupció, a közönyösség és az emberi élet sárba tiprása itt kéz a kézben járnak, épp ezért drukkolunk a főhősnek, hogy sikerrel járjon. Eközben a gyilkos sem lazsál és sorra szedi áldozatait.

Ezek a részek bár hatásosak, nem túl brutálisak, talán egy olyan akad, ami erőteljesebb és gyomorba vágóbb a többinél, főleg ha azt nézzük, hogy kvázi komikumból fordul át horrorba. Ahogy haladunk előre a történetben úgy veszi a stafétát a tettes, Saeed (Mehdi Bajestani). Az ő hétköznapjai, a szent küldetése, majd később a letartóztatása és tárgyalása. A főszereplőváltás önmagában nem probléma, felpörgeti, új arculatát mutatja be a filmnek, ám Rahimi szinte teljesen eltűnik. Abbasi pedig nem csak vele nem tudott mit kezdeni, több szempontból is felszínesen járja körbe az eseményeket. Hiába pörög folyamatosan a Szent pók, ha részleteiben nem elég alapos. Sokkal több potenciál rejlett a tárgyalásban, a közvélemény erejében, ahogy Saeed tettei súlyos morális kérdéseket feszegetnek. Erre önmagában fel lehetne építeni egy filmet, ám a rendező csak bedobálja a fontosabbnál fontosabb témákat, hogy aztán felületesen érintve haladjunk tovább. A zárás ettől függetlenül betalál, elgondolkodtat és valahol mélyen el is borzaszt.

Abbasi műve beleillik az igaz történeten alapuló sorozatgyilkosos filmek táborába. Habitusában, cselekményvezetésében nem tartalmaz túl sok autentikusságot, de helyenként felkavaró tud lenni. Az igazi ereje azonban az iráni helyszínben, gondolkodásmódban rejlik, illetve abban, hogy kiprovokálja az érzelmeket és a moralizálást a nézőből. Pont emiatt bosszantó, hogy kicsit alaposabb forgatókönyvvel mennyivel erőteljesebb élmény lehetett volna. Egy esélyt így is megérdemel, mert egy sodró lendületű, erőteljes dráma-thriller érdekes nézőpontokkal, mely képes hatást kiváltani a nézőből, még ha nem is vonul be a műfaj klasszikusai közé.

A filmet a miskolci CineFesten láttuk.