Ahogy mondjuk három-négy évvel ezelőtt még mindenki arról beszélt, hogy a szuperhősfilmeké a világ, és a nézők tűkön ülve várták nagyobb részt a Marvel, kisebb részt a DC filmjeit, ma már hosszú cikkek születnek a zsáner válságáról, és arról, hogy az elmúlt években hogyan vesztették el identitásukat ezek az alkotások, és milyen válaszokat adnak a stúdiók kreatív vezetői az egyre égetőbb dilemmákra.
Ennélfogva minden ilyen produkcióra nagyobb figyelem hárul manapság - még az olyan mellékágnak tekinthető alkotásokra is, mint a Szuperhősök Légiója, amely a napokan vált elérhetővé az HBO Maxon (bár egyébként azt fontos hozzátenni, hogy a DC mindig is nagy hangsúlyt fektetett az animációs produkciókra). Jeff Wamester filmje nem fogja megmenteni a műfajt, de 80 percre vállalható szinvonalú szórakoztatást nyújt, szépen felmondva az eredetsztorik majdhogynem összes kliséjét.
A történet szerint Supergirlnek (Meg Donnelly) el kell menekülnie hazájából, Argo Cityt ugyanis szörnyű katasztrófa sújtja. A lány egyedül próbál helytállni a Földön, ez azonban nem megy zökkenőmentesen, hiszen képességeit nem tudja kihasználni, az emberi társadalom szabályait pedig nem ismeri. Egy Solomon Grundyval (Darin De Paul) vívott csata után Superman (Darren Criss) és Batman (Jensen Ackles) azt javasolja a lánynak, utazzon a jövőbe, ahol a Szuperhősök Légiója veszi majd szárnyai alá. Hamarosan azonban egy összeesküvés közepén találja magát, és kiderül, hogy szinte senkiben nem lehet bízni.
A DC legújabb animációs filmje a klasszikus műfaji alapokból építkezik. Egyrészt a film igen önironikusan kezeli azt a kérdést, amit általában úgy szoktunk feltenni, hogy ki fizeti azokat a renoválási költségeket, amik egy-egy metropolisz feldúlásával járnak. Supergirl problémája ugyanis a Földre érkezve épp az, hogy mivel nem tudja kordában tartani a képességeit, folyamatosan konfliktusba kerül a helyi lakókkal, ötletei pedig nem igazán vannak összhangban a földi erőforrásokkal. Ez persze egy-két poén erejéig is remek, de a film alapkonfliktusát is jól építi, hiszen az egész történet arról szól, hogy kiről mit gondolunk, és hogy reagálunk arra, ha valaki nem felel meg az elvárásainknak.
Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy Szuperhősök Légiója egy klasszikus kívülálló történet, ami szintén nem ismeretlen a zsánertől, gondoljunk csak akár az X-Menre, akár a Pókemberre. Supergirl a Földön azért nem találja a helyét, mert nem a mi szabályaink szerint szocializálódott, nem ismeri ezeket a működési módokat. Ám meglepő módon kezdetben a Ligánál sem érzi jobban magát, hiszen ott egyfajta középiskolai dráma kezdődik, elindul a klikkesedés, szerelmi szálak szövődnek. Supergirl is elkezd érdeklődni egy fiú, Mon-El (Yuri Lowenthal) iránt, ám hamar kiderül, hogy közel sem olyan ő, mint elsőre gondoltuk.
De ennek a történetnek nem a lány az egyetlen főszereplője, ott van Agykeselyű ötös számú klónja is, aki meg akarja tagadni családja örökségét, ám könnyen lehet, hogy őt is felhasználják egy nagyobb cél érdekében. Egyébiránt az ő karaktere sikerült a legjobban, a készítők átélhetővé teszik a drámáját, és azt, ahogyan küzd az előítéletek ellen.
A Szuperhősök Ligája jól ismert klisékből építkezik, és a vizuális világ sem tér el igazán más DC animációs filmektől. Ennek ellenére a szemünk előtt feltáruló univerzum izgalmas, és önmagában a Liga koncepciója, egyfajta szuperhősiskola létrejötte is nagy potenciált rejt magában, még ha ez némileg kifejtetlen is marad.
