Mondjon bárki bármit Steven Soderbergh-ről, illetve az ő munkásságáról, azt senki el nem vitathatja tőle, hogy igyekszik mindig új utakat keresni és változatos munkákkal megörvendeztetni bennünket (illetve értelemszerűen saját magát). Több ízben bizonyította már, hogy tud ő könnyed popcorn-mozit, fajsúlyos, több szálon futó kábítószerdrámát, non-lineáris narratívával bűvészkedő bosszúmozit, valamint hitchcocki thrillert is abszolválni, ráadásul azt is hozzátehetjük, hogy mindezt egy olyan minőségi rátán viszi véghez, ami igazán irigylésre méltó. Újabban iphone-ra forgatott egy filmet és ha belegondolunk, teljesen logikus lépés tőle: Soderbergh alapvetően egy gazdaságos filmrendező, nem nagyon szokott a pénztárcája mélyére vájni, mely általában nem megy a minőség rovására sem. Sőt, akár még tematikailag is adekvát választás az adott kamera.
Legújabb, Tébolyult című filmje azon alkotásai közé sorolandó, melyek egy adott zsáneren belül igyekeznek mozogni és valamit hozzátenni a műfajhoz, vagy legalábbis egy kiveszőfélben lévő attitűdöt kölcsönözni annak. Ha megnézzük, Soderbergh A bűn hálójában-nál például az akciófilmekhez tette hozzá a magáét úgy, hogy visszahozta az old-school, "leteszem a kamerát tisztes távolságra és hagyom, hadd csépelje egymást a két szereplő"-metódust, a Tébolyult pedig a korai De Palma-, valamint úgy nagy általánosságban a hetvenes évek exploitation-filmjeit idézi emlékezetünkbe. Annak minden ismérvével, akár kliséivel együtt.
Első körben adott egy lány, Sawyer Valentini (Claire Foy), aki egy régebbi trauma folytán szülővárosától távol egy másik városban, új munkahelyen igyekszik érvényesülni. Lelkileg nincsen rendben, de igyekszik túlélni a hétköznapokat (egyéjszakás kalandokkal próbálja felpezsdíteni életét) és munkahelyén azon van, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa magából, még ha ezzel mások ellenszenvét is váltja ki. Egy nap azonban a dolgok a szokottnál is rosszabbra fordulnak: hősnőnk akaratán és tudatos beleegyezésén kívül elmegyógyintézetbe kerül, ahol - ha ez így alapból nem volna elég -, felfedezni véli az ápolók között egykori zaklatóját.
Ismerős, ugye? Az ártatlanul rácsok mögé zárt hős/hősnő esete finoman szólva sem nevezhető újszerűnek, ahogy az sem, hogy az elmegyógyintézet szürkés-fehéres, rideg és barátságtalan falai között valami sokkal veszélyesebb lakozik, mint amire az ember fel van készülve. Soderbergh filmje egy paranoia-mozi, ami egyszerű eszközeivel sikerült nálam elérnie azt, hogy egyszerre uralkodjon el rajtam az a jóleső filmes szorongás, valamint a feszültség, a kíváncsiság arra vonatkozólag, hogy a hősnő miként fog végül kikeveredni ebből a kulimászból. A Claire Foy megkapó, rendkívül hiteles alakításában életre keltett főhősnőt Soderbergh fokozatosan adagolt, egyre nagyobb kellemetlenségeken vonszolja keresztül. Mindig rátesz egy pici lapáttal és mindig érezteti, hogy olyan kulimászba került a főszereplő, ahonnét nagyon nehéz (vagy épp lehetetlen) lesz kivakarnia magát. A feszültség fokozása érdekében Soderbergh - kiváltképp a fináléban - bevet egy-két vadabb húzást, de ezek sem vesznek a film éléből, inkább hatásosabbá, mi több: zsigeribbé és jóleső műfaji kirándulássá avanzsálják az alkotást. Más részről azt sem lehet elvitatni, hogy aki egy kimódoltabb, kliséket jobban nélkülöző forgatókönyvből készült filmet kíván látni, talán nem itt találja meg számításait - erre azonban a játékidő feszességéből, relatíve rövidségéből (másfél óra) fakadóan kevéssé jut alkalmunk gondolni és ezen problémázni. 
Mindezen túl jól áll a Tébolyultnak ez az exploitationnel való flörtölgetés, ahogyan az is, hogy a képi világ ennek fényében mellőzi azt a letisztultságot, mely adott esetben bizonyos értelemben hiteltelenné tenné az élményt. Soderbergh filmje az iphone segítségével visszaadja a műfajnak azt a karcosságát és küllemi csiszolatlanságát, amely mostanában kiveszőben van, amellett pedig nagyon jól alkalmazza a célból is, hogy érzékeltesse a vázolt szituációból fakadó bezártság érzetet és kiszolgáltatottságot.
A Tébolyult persze nem csak puszta paranoia-thrillerként állja meg a helyét, a #MeToo-kampányhoz kötődő kommentárként is nyugodtan értelmezhetjük. Nem nehéz párhuzamokat vonni a közelmúltban elharapózó zaklatási botrányok és a film cselekménye között: a film főszereplője, Sawyer Valentini szexuális zaklatás áldozata, aki inkább elköltözik szülővárosából és az ügyről mélyen hallgat még édesanyja előtt is, minthogy kiálljon a nyilvánosság elé és egyből kitálaljon. Az ügy ezen részével a film ugyan kevéssé foglalkozik, de ennek következményeivel, az eset lelki tüneteivel (a biztonságérzet folyamatos elszivárgása, stb.) már annál inkább, amint azzal is, hogy mi van akkor, ha olyan szituáció adódik, melyben a legfikarcnyibb esélye sincs az áldozatnak arra, hogy a saját maga igazát elhitesse környezetével. Ennél fogva a film bőven túlmutat egy szimpla thrillernél, igyekszik mondani is valamit arról, milyen áldozatnak lenni, ahogyan kicsit azt is firtatja, hogy mire képes egy cég annak érdekében, hogy fennmaradjon és minél több profitot termeljen magának. Nézzük akárhogy, az ahogy a film eljátszik a műfajra jellemző fordulatokkal, klisékkel és a kötelező túlkapásokkal, alapvetően szórakoztató és izgalmas élményt biztosít. És ha cselekmény szintjén túl sok újdonságot nem is nyújt, könnyed ujjgyakorlatnak és rendezői filmográfián belüli formanyelvi kísérletezésnek egyaránt megteszi, az pedig szintén nem elhanyagolható, hogy relevanciájánál fogva is bőven nyújt izgalmat és beszédtémát.
A Tébolyult már beszerezhető DVD-n és Blu-ray-en!