Napjainkat a folytatások és univerzumépítések jellemzik, aminek hozadéka, hogy az újabb részeknek egyre többnek, jobbnak, színesebbnek és grandiózusabbnak kell lennie ahhoz, hogy a közönséget bevonzzák. Ezek a filmek azonban sokszor narratív szempontból alulmaradnak a látványos világokkal szemben, így mégsem feltétlen teljes az élmény.
Ezzel szemben pedig vannak az olyan egyszerű, letisztult drámák, mint a Téli szünet, amik minden nagyzolás nélkül képesek az ember lelkéig hatolni.
A házsártos történelemtanárra, Paulra (Paul Giamatti) hárul a feladat, hogy idén karácsonykor felügyelje azokat a diákokat, akik nem tudnak a bentlakásos iskolából hazautazni az ünnepekre. Pault viszont senki sem szereti, és ő sem kedvel másokat, különösen engedetlen diákjával, Angusszal (Dominic Sessa) gyűlik meg a baja, aki persze szintén a nyakán marad a téli szünet alatt. Ők ketten, és az iskola főszakácsa, Mary (Da'Vine Joy Randolph) összezárva várják az új tanévet, vicces és megindító pillanataik pedig nemcsak egymásra lesznek hatással, hanem a nézőre is.
A helyzetkomikum és a frappáns replikák egyaránt jellemzik a filmet, meglehetősen színes palettán mozognak a keserédes poénok, amikből egy végtelenül humoros film kerekedik ki. Persze ez mit sem érne kiváló ellenpontok nélkül. A Téli szünet egyszerre nevettet meg minket és rendíti meg a lelkünket, hiszen e három megtört ember egymásra találása mentes minden giccstől. Nem hiába emlegetik Payne legkiforrottabb műveként, mivel a szívszorító jelenetek és a poénos megjegyzések remek aránnyal, egymásra építve vannak jelen. Épp ilyen kiválóak a karakterek jellemei is, és hiába tűnik elcsépeltnek a befásult mentor-nagyszájú tanítvány páros, hihetően nyílnak meg ezek a figurák egymás hatására. Ehhez azonban nemcsak egy kitűnő íróra (David Hemingson, aki egyébként eddig kizárólag sorozatepizódokat jegyzett) volt szükség, hanem kifogástalan színészválasztásra is.
Nem véletlen, hogy a film főszereplőit számos rangos díjra jelölték: Paul Giamatti teljes természetességgel hozza a mogorva, konzervatív apafigurát, az együttérzés felé megtett rögös útja pedig kifejezetten szórakoztató; Dominic Sessáról nehéz elhinni, hogy élete első filmszerepében látjuk Angusként, veteránokat meghazudtoló profizmusról tesz tanúbizonyságot érzékenységével és határozottságával; Da'Vine Joy Randolph is joggal happolja vetélytársai elől a díjakat, hiszen egy karácsonykor a fiát gyászoló asszony összes fájdalma és elfogadásra törekvése benne van a játékában, holott viszonylag keveset láthatjuk őt a vásznon. A film világában a szereplők magánya nemcsak a téli szünetre korlátozódik, hanem mindannyiuk számára ismerős, permanens állapot, és fájdalmas, ugyanakkor felemelő végignézni, ahogy egymásra utaltságuk kényszeresből vágyottba fordul át.
A melodrámában a '70-es évek miliője nem pusztán közegként szolgál, hanem a formanyelvi megoldások is ehhez a korszakhoz igazodnak. Már az előzetes tévéfilmes hangulatot ígér, amely egyszerre támasztja alá a történet idejét és körülményeit, valamint kedvesen nosztalgikus érzéseket kelt a közönségben az első pillanattól kezdve. Meglehet, a film cselekménye a szó szoros értelmében nem túl eseménydús, azonban Payne kifejezetten a három szereplő személyiségére és egymáshoz való interakciójukra épít, ezért sokszor a felállás egy kamaradráma érzetét kelti. Amilyen egyszerű az alapszituáció, annyira tartalmas a megvalósítása, ugyanis a rendező kevéssé foglalkozik azzal, hogy mit látunk a vásznon, sokkal inkább az érdekli, miért és hogyan játszódnak le az érzelmek magukban a szereplőkben.
Meglepő, ám igazán örvendetes, hogy a kétes fogadtatású Kicsinyítés után Alexander Payne egy ennyire megindító, öntudatos és összességében "szép" filmmel tért vissza. A Téli szünet egy régen várt, klasszikusokat idéző karácsonyi film, ami elé az egész család bátran leülhet.
