Testvérlövészek - Kritika

|

Aranyláz és testvéri kötelék a vadnyugaton.

Furcsa szerzet Jacques Audiard legújabb, egyben első angol nyelvű filmje. Szabálytalan western, azt hiszem ez a legjobb kifejezés rá. Szabálytalan, geometriájában egyenetlen, ám pazarul elégikus vadnyugati história egy testvérpárról (John C. Reilly és Joaquin Phoenix párosa frenetikus), akik a vadnyugatot róják. Fejvadászként teszik, hiszen valamiből meg kell élni. Habitusuk két ellenpont: egyik vad, zabolátlan, a másik szelíd és készen áll egy egész életnyi nyugalomra, megpihenésre. Nem férnek meg egymás mellett, egyik a másik nélkül mégsem képes meglenni. Elvégre testvérek.

Hirdetés

Jacques Audiard filmje azért is hat szabálytalannak, mert karakterei szabálytalanok. Engedetlenek. Idehajlanak, majd odahajlanak. Egyikük például részegen lövöldözik és mond mindenfélét, majd másnap reggel visszakozik. De mindenekelőtt az arany, a jobb lét ígérete csak vonzza őket. A férfi, akit üldöznek (Riz Ahmed), nem tett semmi rosszat, csak egy kémiai vegyület birtokában van, mellyel még több aranyat lehet kifogni (tombol az aranyláz). A férfi (Jake Gyllenhall), akinek az volna a feladata, hogy feltartsa őt, míg a fiúk utolérik, gyorsan elcsábul és megesik rajta a szíve. Kicsit a férfin is, de nyilvánvalóan az arany is közrejátszik. Törvényszerűnek tűnne az, hogy a cselekmény későbbi pontján a két páros összecsapjon, egymást öljék, de mire odaérünk, rá kell jönnünk, hogy a törvényszerűségnek itt semmi keresnivalója. A narratíva szempontjából semmiképp sem.

Mégis, minden törvényszerűtlensége ellenére, a Testvérlövészek egy kerek egész darab. Kerek, egész, mert hűséges a karaktereihez. Audiard nem a főhőseit használja fel, hogy a cselekményt irányítsa, hanem a cselekményt igazítja hősei cselekedeteihez, habitusához. Így történhet meg az, hogy akadnak kisebb kitérők, amik nem szolgálják a történetet, csak a főszereplőket, őket viszont egészen páratlan módon. Egy szegmensben például Eli ismerkedését láthatjuk a fogkefével. Egy másikban belemászik a szájába egy pók, majd napokig lázálom nyomja és apjával álmodik. Közben persze közelednek a célhoz, de nincs az az érzése az embernek, mint a Délidő, vagy a Volt egyszer egy vadnyugat esetében, hogy valami mindent eldöntő leszámolás lesz ólommal, porba hullással. Persze félreértés ne essék, tűzharc van itt is, de szabálytalan az is: a film elején máris sokat lőnek, csak épp nem látunk belőle semmit, a szereplők is csak épphogy. (Még csak azt sem tudják, pontosan hány embert öltek meg.). Ilyetén módon a film folyamatosan ellentmond saját műfaji követelményeinek. A bosszúállás, a megváltás, az árulás toposzai folyamatosan, bámulatos közönnyel dobódnak ki a szemetesbe és felváltja őket valami sokkal személyesebb. Hovatovább intimebb. A jó és rossz szembenállásától pedig már szintén több napi gyalogútra vagyunk, rég magunk mögött hagytuk, Audiard nem foglalkozik azzal, hogy ki jó és ki rossz: embereket mutat meg nekünk, akik próbálnak valahogy megélni. Embereket, akik a maguk módján, minden hibájukkal (Charlie részeges és erőszakos, Eli képtelen szakadni) együtt is szerethetők. Esetlenek. Elég csak megnézni azokat az utolsó képsorokat, benne van minden.

A Testvérlövészek az apró momentumok filmje, az olyan momentumoké, amelyekkel nem feltétlen számítunk egy hasonszőrű filmben: az említett fogkefés és pókos szcénán kívül még ott van Eli esete a prostituálttal, vagy a filmvégi baleset, amely végül kerékbe tör mindent. Olyan momentumok ezek, amelyek alapján nem nehéz úgy ítélni meg a filmet, mint egy végtelenül excentrikus alkotást, amely különcségével igyekszik kitűnni. Karakterei azonban hevesen dobogó szívként állnak a film középpontjában és ezek a különcségek ennek köszönhetően egyáltalán nem tűnnek úgy, hogy csupán saját maguk szórakoztatására vannak ott. Audiard rendezése ilyetén módon pontos és koncentrált: egy percre sem veszíti szem elől hőseit és azok tulajdonságait, karakterisztikáit és egy percre sem fecséreli arra az időt, hogy ítélkezzen felettük. Mindeközben mégis ott van egy csipetnyi fekete humor (mely az erőszakkitörésekben, vagy akár a dialógusokban is képes megnyilvánulni), amely a Coen-testvérek filmjeit idézi meg. Azzal a különbséggel, hogy míg Coenék világképe minden humor és játékosság ellenére rendkívül cinikus és helyenként nihilista (hogy műfajnál maradjunk, lásd: The Ballad of Buster Scruggs), addig Audiard abszurdja és excentrikussága, cinikusnak ható fekete humora mögött mégiscsak arról szól, hogy az ember minden gyarlósága ellenére is csak ember. Hogy vannak szükségletei, démonjai, múltja, amellyel szembe kell nézni. Testvére, akire vigyázni kell.

Mindezek mellett Audiard kicsit arról is beszél karakterein keresztül, hogy egyedül egész egyszerűen nem megy. Kell a partner. Legyen az barát, testvér, szerető. Eli-nak ott van Charlie és fordítva, Hermannak, az aranyásónak ott van John Morris. Mert társ nélkül ott ehet meg a fene, ha véletlenül belemászik egy pók a szádba éjszaka. Ritkábban kommunikál western ilyen gondolatokat és kissé gyakoribb, de még így is elég ritka az, ha egy western ennyire különleges hangvétel birtokában van (a Coen-filmen kívül még lásd: A kelletlen útitárs). A Testvérlövészek egy cselekményvezetésében rendkívül pimasz, különös hangvételű alkotás, amely a műfaj szerelmeseinek megannyi örömteli pillanatot fog okozni. Nekem legalábbis okozott. 

Testvérlövészek - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik a szokatlan hangvételű westerneket.
  • Akik szeretik a karaktercentrikus filmeket.
  • Akik szeretik a westerneket.
Kinek Nem
  • Akik szeretik, ha a cselekmény a megszokott mederben mozog.
  • Akik nem szeretik a szokatlan hangvételű filmeket.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.