The Artist – A némafilmes – Kritika

A rendező, Michel Hazanavicius bátor ember. A 21. század hajnalán előrukkolni egy olyan műfajú filmmel, ami már a 30-as években is ódivatúnak számított, egyesek számára őrültségnek – hovatovább karriergyilkos lépésnek – tűnhet, de ő kitartott, hogy régi álmát vászonra vihesse, amiben a Weinstein-tesók meg is látták a lehetőséget. Pedig a némafilmsztár (Jean Dujardin) karrierjének – és ezzel együtt a műfajnak – a hanyatlása, valamint a hangosfilm üdvöskéjének (Bérénice Bejo) virágzása, és kettejük szerelmi története nem kevés buktatót rejtett magában. Elvégre ellehetett volna készíteni az egészet a „hagyományos” módon, tehát színesen, hangosan, dialógusokkal, viszont akkor a film feleannyira se lenne élvezetes, és tizenkettő egy tucat alapon sorolnánk be a díjhajhász filmek közé.

Hogy ez mégsem így lett, az a forgatókönyvíró-rendező már említett bátorságában keresendő. Egy olyan korban, ahol a filmvilág nagyöregjei – Spielberg, Cameron, Scorsese – a térhatásban, a technikai fejlődésben látják a mozi megváltását, akkor divatjamúlt eszközökkel és technológiával leforgatni egy filmet nemcsak vakmerőségre, hanem hatalmas kreativitásra is vall. Hazanaviciusnak azonban sikerül elérnie, hogy nézőjét szavak, dialógusok nélkül végig lekösse, és visszarepítse az Álomgyár aranykorába, amikor a készítők a filmre inkább mint művészi kifejezésmódra tekintettek, semmint üzletre. A múltidézés pedig minden ízében hibátlan, az embernek olyan érzése van, mintha tényleg a (h)őskorból nézne egy filmet, és ebből csak akkor zökkenünk ki egy-egy pillanatra, amikor olyan jól ismert karakterszínészeket fedezünk fel kisebb-nagyobb szerepben, mint John Goodman, Malcolm McDowell vagy James Cromwell.

A film viszont mit sem érne két főszereplője nélkül. Bérénice Bejo – aki mellesleg a rendező felesége – elbűvölő a feltörekvő hangosfilmsztár, Peppy Miller szerepében. Ő jelképezi az új technikát, aki azonban vissza mer tekinteni a múltba, nem felejtkezik meg elődjéről, a némafilmsztár George Valentinről. Valentin viszont amellett, hogy „néma”, süket is, hiszen képtelen meghallani a kor változásának hívó szavát. Jean Dujardin pedig ehhez mérten tökéletesen oldja meg a feladatát. A francia színésznek – aki hetyke kis bajuszával sikeresen idézi meg Errol Flynn és Douglas Fairbanks szellemét – hangok és szavak nélkül sikerül előadnia a bukott filmcsillag kálváriáját, ami nem is okoz számára gondot. Olykor a tekintetében benne van az egész karakter mondandója, érzései. Ráadásul őt és Bejot, valamint kapcsolatukat a film felettébb ügyes szimbólumrendszerrel ábrázolja.

Talán egyetlen negatívumaként a cselekmény utolsó harmadának túlnyújtását említhetném, de ezt is végül egy ötletes geggel zárják le. Ami viszont még a mozi szerves részét képezi az a zene. Ludovic Bource muzsikája egyszerre idézi meg az aranykor hangzásvilágát és fejezi ki szereplői érzelmeit, nyilvánuljanak meg azok jól láthatóan, vagy csupán a felszín alatt.

Persze a filmbe bele lehetne magyarázni, hogy a múltidézés mellett a mai technológiai átalakulásra (2D vs. 3D) is reflektál a történet, de mivel a párhuzamok ellenére sem látom a jelenlegi térhatás őrületben a paradigmaváltás lehetőségét, így ez számomra nem is kérdéses. Az viszont már igen, hogy A némafilmes vajon megtalálja e a közönségét. Annyi bizonyos, hogy lesz, aki meghallja, és lesz, akinél süket fülekre talál.    

Oldalak: 1 2