A DC animációs filmjei nem véletlen érződnek kissé egy kaptafára készülő alkotásoknak, hiszen az utóbbi években a DC New-52-es képregényvilága alapján bővítik animációs filmuniverzumukat (röviden csak DCAMU), ami a Marvel mozifilmjeihez hasonlóan egy világba helyezi összes filmjét, amik karaktereikben, rajzstílusukban és hangvételükben többnyire egyeznek. Jó hír, hogy az ide szánt filmek közül vállalhatatlan, kifejezetten rossz még nem került ki, viszont kimagaslóan minőségi darabbal se rukkoltak még elő. E filmes univerzum jellemzői igen hasonlóak a Marvel filmjeiéhez, hiszen eme alkotások többnyire karakterfókuszúak, a szereplők közötti interakcióra és a jól adagolt humorra koncentrálnak (bár sokkal visszafogottabb mennyiségben), több filmen keresztül alakítják főhőseik jellemét, és emellett számomra igazán imponáló felnőttes hangvétellel is megfűszerezik. Nem félnek gyakorta véres, explicit jelenetekkel megtölteni, illetve feszültebb, néha már borzongató légkört teremteni.

Az animációs filmes univerzum kötöttségei viszont azzal járnak együtt, hogy a filmek cselekménye legtöbb esetben bátortalan, merész dolgokat egyik se lép meg, a rosszfiúk egytől egyik felejthetőek, és igazán katartikus élménnyel nem szolgálnak. Nem véletlen, hogy a legjobb DC animációs filmek toplistámban ezek közül egyet sem említettem meg. Nincs meg bennük Az igazság ifjú ligája fordulatos, okos történetvezetése, a Batman a Piros Sisak ellen erős karakterdrámája, avagy a Superman szemben az Elitekkel lebilincselő morális dilemmái, amik igazán emlékezetessé tehetné őket. Vagyis a DCAMU filmjei alulról, avagy fölülről súrolják a korrekt kategóriát, és meglepetés nem ért, hiszen a The Death of Superman esetében sem történt ez másképp.

Superman halála a képregényrajongók körében egy kívülről fújt történet már, ami zanzásítva úgy hangzik, hogy egy Doomsday nevű vadállatszerű, elpusztíthatatlan entitás szembenéz Supermannel, aki csak halála árán tudja legyőzni a bestiát. A 2007-es Superman: Ítéletnap már próbálkozott a történet feldolgozásával, ámbár kevés sikerrel, egy szörnyen pocsék animációs filmnek tartom, emiatt sem állítottam nagy elvárásokat a The Death of Supermannel szemben. A történet szerint a már összeszokott Igazság Ligája a tőlük megszokott rutinnal védik a világot, mikor Doomsday lepottyan az égből, nekikezd ámokfutásának, a Liga tagjait egymás után agyabugyálja el, aztán Superman is megérkezik, hogy megmérettesse magát a hozzá hasonló erővel megáldott szörnyeteggel. Ezzel párhuzamosan Superman magánéleti válságának is tanúi lehetünk, ahogy próbál egyensúlyt teremteni szuperhősi és civil élete között.

A The Death of Superman története már a címéből adódóan kikövetkeztethető, a nagy kérdés az igazán, hogy rendben lesz-e a tálalás. Sok panasz ezen a téren nem érheti a filmet, hiszen végig képes lekötni a figyelmet, és nem csak az akciójelenetek terén. Superman dilemmája, miszerint közel engedhet-e magához bárkit, aki így potenciális veszélynek lesz kitéve lerágott téma, mégis értően nyúl hozzá a film, és különösképp tetszettek az apró kis bölcsességek, amiket a párkapcsolatról fogalmaz meg Superman és Lois Lane kapcsolatán keresztül. A szerethető karakterek, jól megírt dialógusok okán tökéletes felvezetése eme romantikus szál a nagy végjátéknak, és ennek hála jól vannak adagolva az akciók és a kevésbé városromboló részek. A mérsékelt humor is jól áll a filmnek, a legtöbb megmosolyogtató részt a karakterek közötti párbeszédek szolgáltatják, és még az elsőre baljóslatúan comic relief figuraként megjelenő Superman rajongó tengerész sem öncélúan kapott játékidőt, egy kellően érdekes, új aspektust hoz a filmbe, vagyis hogyan éli meg ezt a tragédiát egy Superman rajongó, amiből a lezáráshoz közeledve egy megható pillanatot is kihoztak.

A harcok jól megkoreografáltak, kapunk kellő számú véres jelenetet, illetve Doomsday ámokfutása valódi fenyegetésnek érződik. Egy-két ütés olyan erővel csattan, hogy már magának a nézőnek fáj. A filmvégi csúcspont a felvezetés okán tényleg működik, kellően érzelmes és tragikus, de sokkal inkább megmaradt volna bennem, ha csöndesen gyászolva le is zárják, és nem két-három stáblista utáni jelenettel reklámozzák be a folytatást befejezés gyanánt. Nem érzem, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a feldolgozásból, szóval tényleg egy kellemes darab a The Death of Superman, de igazán jó szívvel mégis csak azoknak tudnám ajánlani, akik otthon vannak a DCAMU filmekben.