Mindannyiunk életében vannak olyan zenék (és persze filmek is), amik többet jelenetenek önmaguknál. Amikhez ízeket, illatokat, színeket, pillanatokat és legfőképp embereket kapcsolunk. Az ilyen művek által úgy érezhetjük, a múltunk is a mi kezünkben van. Még van lehetőség visszatérni, kijavíthatjuk a korábbi hibákat. Ám kérdés, hogy szükség van-e erre? Újra és újra át kell-e élni a korábbi eseményeket, vagy ideje a jövőbe nézni?
Ezekkel az alapkérdésekkel foglalkozik Ned Benson (Egy szerelem története, Fekete özvegy) legújabb filmje, ami nemrég került fel a Disney+-ra. Főhősünk Harriet (Lucy Boynton), aki két évvel korábban vesztette el barátját (a hamarosan Supermanként feltűnő David Corenswet). A pár életének fontos eleme volt a zene, épp ezért Harrietnek szinte minden dalról volt barátja jut eszébe. Ez nem könnyíti meg a lány életét, hiszen a dallamok mindenhol körülvesznek minket. Harrietnek rohamai vannak, de teljesen nem tud elszakadni a zenétől, mert keresi azt a dalt, amivel mindent megváltoztathat. A fiatal lány ugyanis szentül hiszi, hogy ő szó szerint vissza tud utazni a múltba a slágerek által, így megakadályozhatja a tragédiát. Közben viszont azt a kérdést is fel kell tennie, hogy mi lesz így vele?
A The Greatest Hits sok szempontból ismerős film. A múlt megváltoztathatóságának kérdése örök idők óta a sci-fik, illetve a Pillangó-hatáshoz hasonló mozik állandó témája. A kérdés itt mindig az, hogy mit áldozunk fel a változtatásokért, s hajlandóak vagyunk-e számolni a következményekkel?
Másrészt Benson legújabb rendezése nagyon klasszikus indie film, amelyben a melankolikus hangulatot bármikor felválthatja egy kínosan vicces szituáció. Aki ismeri ezt a filmes szcénát, valószínűleg nem fog meglepődni a beállításokon, a színvilágon és azon sem, ahogy az alapdilemmákat kezeli a film. Tény, hogy a megközelítés semmilyen szempontból nem eredeti. Tengernyi film foglalkozott már a gyász témájával és a művészet életünkre gyakorolt hatásával is, klasszikusan olyan tematikáról van tehát szó, amiben szinte lehetetlen újat mondanni. Az viszont dicséretes, hogy Benson nem is tesz úgy, mintha nála lenne a bölcsek köve. Sokkal inkább hangulatokat, érzéseket akar átadni, és ebben egyáltalán nem is rossz.
A film alapvetően a gyászról szól, lélektani üzenetei mégis általánosságban is érvényesek. A The Greatest Hits ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy elsősorban a jelenben kell élnünk. Lehet, hogy a múltban értek minket veszteségek, követtünk el hibákat, de ezeket megváltoztatni már nem tudjuk. Azért viszont tehetünk, hogy a jelenben hogyan szervezzük meg az életünket, figyelünk-e azokra a lehetőségekre, amik előttünk állnak. Arra pedig senki nem kérhet minket, hogy évekkel korábban történtekért szenvedjünk. A lány számára egy új szerelem képében kinyílik az ajtó, David (Justin H. Min), a szintén veszteségekkel küzdő fiú pedig végtelen empátiával vezeti végig a gyászfeldolgozás különböző stádiumain.
De nem ez az egyetlen lecke, amit a lánynak meg kell tanulnia. Arra is ráébred a történet során, hogy felesleges azon gondolkodnia, hogy a másik mit gondol és mit mutat adott pillanatban. A saját érzéseire van csak hatása, épp ezért felesleges kombinálni. A problémákat akkor kell megoldani, amikor előállnak.
A The Greatest Hits legnagyobb erénye, hogy szimpatikus karaktereket mutat be. Olyanokat, akik bár küzdenek saját nehézségeikkel, nem lépnek át más embereken, jelenlétük nem válik károssá. Ezzel pedig a film üzenete is sokkal hozzáférhetőbb, véletlenül sem jut eszünkbe, hogy olyan emberek szenvedését nézzük, akik tulajdonképpen meg is érdemlik azt.
Ha valakinek volt már igazán nehéz időszaka, sok ponton ráismerhet magára ebben a filmben, ami elegánsan játszik el a sci-fi elemekkel, de csak azért, hogy a legegyszerűbb emberi érzelmekről még hitelesebben beszélhessen.
