Sokan elfelejtik, de a horror az egyik legnehezebb műfaj - függetlenül attól, hogy melyik szegmensét nézzük - mivel nehezen tud megújulni. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az idő előre haladtával az emberi ingerküszöb megnövekszik és egy a millenium környékén született fiatal nem nagyon érti, hogy szülei, testvérei miért is féltek Freddy Kruegertől, Jason Vorheestől, vagy Michael Myerstől, hiszen őt már sokkalta több (és más) ingerküszöb érte. Másrészről ott van az emberi természet maga. Amit ismerünk, attól nem félünk. Freddy esetében pont ezért drukkoltunk már pár rész után a démoni fajzatnak, hogy minél kreatívabban gyilkolja le a jellegtelen tiniket, mint ahogy az Alienek sem ijesztőek már jó ideje.  Az Oculus rendezője, Mike Flanagan lényegében nem mondott semmi újat, azt mégis sikerült úgy tálalnia, hogy rettentő frissnek és félelmetesnek hasson.

Ugyanis Flanagan felismerte azt, amit a műfajnak csak nagyon kevés képviselője: a jó horror alapját a kiváló dráma adja, nem pedig az olcsó, bazári látványossággal felérő jump scare-ek. Utóbbit persze lehet ügyesen, igényesen is használni, de a zsáner képviselői jóformán erre építenek egész filmeket (lásd nem rég a botrányosan pocsék Az apácát). Szerencsére bizonyos időközönként előkerülnek olyan kis gyöngyszemek, mint A babadook, vagy A boszorkány, hogy a mainstreamebb vonalról James Wan két Démonok közöttjét, vagy a Daniel Radcliffe-fel készült A fekete ruhás nőt ne is említsük. Nyilván adja magát a kérdés, hogyha ez tud működni másfél-két órában, akkor nem válik-e unalmassá egy 10 órás miniszériában? A válasz szerencsére egy határozott NEM.

Flanagan ugyanis fogta Shirley Jackson 1959-es gótikus horror regényét és jelentősen átdolgozta azt, amiből már készült filmváltozat 1963-ban (a műfajon belül egy igazi klasszikus A ház hideg szíve címmel) és 1999-ben is, utóbbiban Liam Neesonnal és Catherine Zeta-Jonesszal a főszerepben. Nem csoda, hogy a Netflix egy Stranger Thingsszel ellentétben nem igazán tudta reklámozni ezt a miniszériát, ugyanis a The Haunting of Hill House elsősorban egy bivalyerős drámai sorozat, amely persze nagyban építkezik a kísértethistóriák bevett paneljeire. Adva van a Crain-házaspár, Hugh (az E.T. - A földönkívüli egykori Elliotja, Henry Thomas) és Olivia (a most is nagyszerű és gyönyörű Carla Gugino), akik lerobbant házakat vásárolnak potom áron, hogy azokat felújítva jó összegért túladjanak rajtuk. Így tesznek a Hill House-szal is, ahova 5 gyermekükkel költöznek be, azonban az ott történt tragédia a már felnőtt gyerekeket máig kísérti, különösen akkor, amikor egy újabb sorscsapás hozza össze őket.

Így önmagában ebben még semmi újszerű sincs, viszont a mind a 10 részt jegyző Flanagan rettentő ügyesen építette fel a széria dramaturgiáját. Az első 5 epizód a gyerekekre koncentrál, mindegyik epizód egyre: mi is történt pontosan Hill House-ban és hogy milyen felnőtté váltak, miként voltak képtelenek túllépni a gyermekkori tragédián, fojtották el a gyászukat, vagy éppen a haragjukat egymás iránt. Flanagan ezzel már ügyesen játszott az Oculus Brenton Thwaites és Karen Gillan alakította testvérpárjánál is, de itt jól láthatóan kiélvezte, hogy ötször annyi játékidő állt a rendelkezésére. A sorozat egyik bravúrját pedig mindenképpen ez a mozaikszerű építkezés adja. Amit az egyik szereplő szemszögéből már láttunk, az teljesen új értelmezést nyer egy másikéból a későbbiekben. 

És mivel a drámát, a karakterek között épülő feszültséget lassan, ráérősen építi, éppen ezért az ijesztgetések, a suspense is ezerszer hatásosabb, mint legtöbb hasonszőrű társánál. Ami az első 5 részben végbemegy az vitán felül hibátlan, a Törött nyakú nő pedig még évekig fog kísérteni minket a rémálmainkban. Mindemellett Flanagan ügyesen csavar is a zsáner egyes elemein azzal, hogy a múlt és a jelen kölcsönösen hatást gyakorolnak egymásra.

És noha a második félidőre - de még inkább az utolsó harmadra - a drámaiságot a rendező túltolja, avagy a lezárást túlmagyarázza, a befejezése akkor is szívszorítóan gyönyörű, amit nem feltétlenül várnánk el egy horror szériától. Ebben pedig nagy segítségére van a hibátlan cast, mindkét idősíkon, akár a gyerekekről legyen szó (például A tehetségből ismert Mckenna Grace), akár a felnőttekről, köztük a Trónok harca Daario Naharisa, Michiel Huisman, vagy Flanagan Gal Gadotra kísértetiesen hasonlító felesége, Kate Siegel. És a fent említett túlnyújtottság ellenére sem beszélhetünk hibátlan alkotásról (a kevesebb a végén tényleg több lett volna), mégis egy olyan minőségi produktummal állunk szemben, amely még hosszú évekig fog bennünket kísérteni.