A Guantanamói-öböl déli részén található az Egyesült Államok katona támaszpontja, ahol fogolytábort alakítottak ki, és ahová az Al-Káida terrorhálózattal kapcsolatba hozott rabokat és a 2001-es terrortámadás gyanúsítottjait zárták. A néhány szabadon engedett rab elmondása és a WikiLeaks-botrány során közzétett dokumentumok alapján a börtön elsődleges célja az információszerzés, nem a bűnözök elzárása, ezért minden eszközt bevetnek, hogy szóra bírják az ott lévőket. Mohamedou Ould Slahin kívül további 772 fogvatartottat sem vádoltak meg soha semmivel.
Mohamedou Gitmóban raboskodott, összesen 14 évig, vádemelés nélkül. A mauritániai az ő történetét dolgozza fel, amihez nagy segítséget nyújtottak a börtönben írt levelei, amiket később könyvként kiadott, és Guantánamói napló címen bestsellerré vált. A tárgyalása során a bizonyíték nélküliséggel szemben állt a légből kapott, ám szilárd meggyőződés, hogy felelősségre kell vonni valakit 9/11-ért, és úgy tűnik, szinte mindegy volt, hogy kit.
A dokudráma a börtönben töltött idejét dolgozza fel az ügyvédei felmentésére irányuló próbálkozásain keresztül. Nancy Hollander (Jodie Foster) és Teri Duncan (Shailene Woodley) vállalta az ügyét, míg a másik oldalon a katonai ügyész, Stuart Couch (Benedict Cumberbatch) Amerika nevében próbált halálbüntetést kérni Mohamedou-ra (Tahar Rahim). Utóbbinak személyes kötődését is kihasználják az elégtétel érdekében, mivel egy barátja az egyik eltérített repülőn ült. A szereplők ma élő emberek, a történtek időbeli közelsége pedig még inkább hátborzongatóvá teszi az erről való diskurzust. Lényegében nem az egyén és a kormány konfliktusának bemutatása a cél, hanem a jogállamiság kontra elnyomásé.
Nagy érdeme a filmnek a történetben egyébként is rejlő, de tovább eszkalálódó bizonytalanság. Se a szituációk, se a szereplők nem egyszerűen feketék vagy fehérek, folyton megkérdőjeleződik a tábor, a tárgyalás és az ügyvédek munkájának létjogosultsága, a bűnösség és ártatlanság jelentősége. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy megtorlásként gyakorolják a rabokon a verbális, a fizikai és szexuális erőszakot, hanem hogy - kis kivétellel - emberi méltóságuktól és mivoltuktól fosztják meg őket, aminek tisztességtelensége megkérdőjelezhetetlen. Csakhogy Gitmo olyan no-go zóna, ahol gyakorlatilag nem érvényesülnek jogi értelemben vett törvények.
A bürokrácia szintén mindkét oldal dolgát megnehezíti, és szépen lassan körvonalazódik, hogy a titkosított aktákat azért rejtették el mindenki szeme elől, mert az állam nevében harcolók számára is vállalhatatlanok lennének, és ezt a küzdést nem próbálja leplezni a film.
A flashback börtönjeleneteknél kissé erőltetettnek ható 4:3-as képaránnyal a bezártság érzetét próbálják fokozni, viszont erre semmi szükség, mert az alapsztori is olyannyira frusztráló, hogy ez a plusz adalék inkább didaktikussá teszi. Ezen túl azonban jó érzékkel egyensúlyoz, játékfilm révén persze vannak direkt beállítások, szögek, helyzetek és szövegek, amelyek dramatizálják a szituációkat, de viszonylagos visszafogottsággal állnak a történethez, felismerve annak saját valójában rejlő sokkoló hatását. Egy ponton a formai eszközök és az elbeszélés is szándékosan a túlzott hatáskeltésre koncentrál, mégis erőteljes jelenetet kapunk, mivel nem ez jellemzi a teljes filmet, hanem éppen jókor vetik be a teátrális összhangot. Mohamedou sorsa önmagában is tragikus, de a 70 napos kínzását bemutató gyorsmontázs kifejezetten szédítő és felkavaró, és nem bánom, hogy leplezetlenül manipulálják az érzéseimet, mert ez a történet megéri, hogy fejbekólintsa és észhez térítse a nézőjét.
A mauritániai olyan embertelen bánásmódról rántja le a leplet, amiről talán többen hallottak, de közel sem elegen, s annak teljes valóját talán senki nem fogta fel azokon kívül, akik átélték. Cumberbatch egy interjúban elmondta, hogy szívügye volt a film, mert a Gitmo létezésére és az ott történtekre fel kell hívni a figyelmet, és ez a hozzáállás minden színésznél megfigyelhető. Az okító szándék teljes mértékben működik, és az esetleges sarkításoktól nem lesz hiteltelen a mű, hanem általuk épp a valósággal való kegyetlen szembenézésből nem enged. Sőt, könnyen lehet, hogy bizonyos pontokon mesterkéltnek tűnik, bár jó eséllyel csak azért, mert nem akarjuk elhinni, hogy a mai világban hasonló tényleg megtörténhet. Mohamedou pedig nem gyanúsított, hanem szemtanú.
